Dr. Zsolnai Mária: ha az egészségügyi rendszer összeomlik, az meglátszik majd a gazdaságon is

– A családi háttér inkább a jogi pályát vetítette előre, ám én már gyerekkorom óta orvos akartam lenni. Ennek pontos oka a mai napig rejtély számomra, de igazából fel sem merült, hogy más hivatást válasszak. Gyulán érettségiztem az ország akkori egyik legjobb gimnáziumában, erre a mai napig nagyon büszke vagyok. Elsőre felvettek a szegedi orvostudományi egyetemre, majd onnan szigorlóként kerültem – a férjemmel együtt az épülő Dunaújvárosba. Kár lenne tagadni: nehéz találkozás volt. A belgyógyászaton kezdtem dolgozni, de az akkori főorvos végül egy másik kollégát választott, így kerültem a neurológiára. Somló főorvos volt az osztályvezető, akitől rengeteg tanultam. Nemcsak szakmát, emberséget! Azt képviselte és tanította, hogy először legyünk emberek, azután orvosok és csak utána ideggyógyászok. Végtelenül emberséges volt. A pályám során én is mindig ezt az alapelvet próbáltam meg képviselni – ad betekintést orvosi pályájának kezdetéről dr. Zsolnai Mária, aki harminc éven dolgozott osztályvezető főorvosként is:

– Nem készültem főorvosnak, mégis a főnököm engem szemelt ki utódjának. Ennek már harminc éve. Az élet úgy hozta, hogy kiváló kollégáimmal nekünk kellett megtalálni a neurológia osztály helyét és szerepét a dunaújvárosi kórházban. A neurológia is nagyon sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, és mindezt a tudást megpróbáltam beépíteni az osztály munkájába. Mindig is az volt a célom, hogy egy olyan csapat dolgozzon itt a neurológián, amely komplex választ képes adni a felmerülő problémákra, és jó közösségként tud együttműködni a betegek érdekében. Az orvostudomány egésze hatalmas technikai fejlődésen ment keresztül. Jók és fontosak az új eszközök, ám az orvos napi munkájában nem hagyatkozhat csupán ezekre. Csak egy példa: évtizedek óta harcolunk azért, hogy az idős kor nem jár együtt a mentális hanyatlással. Ebbe nem szabad belenyugodni. A rettegett Alzheimer-, és a Parkinson-kór esetében is igaz, ha időben diagnosztizáljuk és kezeljük a betegséget, akkor bizony értékes, akár munkaképes éveket nyerhetünk.

Dr. Zsolnai Mária a negyvennyolc évi pályafutása alatt rengeteget tanult és dolgozott nagy az adóssága a család felé
Fotó: Zsedrovits Enikő

– Közel fél évszázad számtalan orvos-beteg találkozás tapasztalatai után arra is kíváncsiak voltunk: milyenek is vagyunk mi, betegek?

– Őszintén? Minden ember és beteg más és más, de sajnos a betegek jelentős része gyakran türelmetlen és önző, ami számos szempontból érthető és védhető, ám azt nem szabad elfelejteni, hogy azzal az elvárással, amit a betegek gyakran szoktak hangoztatni, hogy „Doktornő, én csak egy papírért jöttem!” nem lehet mit kezdeni. Ez nem így működik! Egy elütött kódszámnak is nagyon komoly következményei vannak, ez pedig az orvos felelőssége. Türelem, leggyakrabban ezt szoktam kérni a betegektől. Visszagondolva a pályámra azt kell, hogy mondjam, hogy régebben jobban működött az orvos-beteg kapcsolat. Volt egyfajta tisztelet az orvosok, az egészségügyben dolgozok felé.

– Ha már az egészségügy, több tucat miniszter és egészségügyi reform után, milyennek látja az ágazat jelenlegi helyzetét?

– Főorvosként sajnos napi gondokkal kell szembesülni: van-e elég szükséges gyógyszer, WC-papír. A mai legaktuálisabb kérdés az egészségügyben: miből? Az elmúlt évek alatt végigéltem és végigdolgoztam jó pár reformot és miniszteri elképzelést, talán mindegyik döntéshozó a lelke mélyén jót akart... Az egészségügyre már a rendszerváltás előtt azt mondták: nem termelő ágazat. Ez a szemlélet uralkodik most is – pártállástól függetlenül. Azonban az egészségügytől elvárják, hogy a lehető leggyorsabban és a legjobb hatásfokkal kezelje és gyógyítsa meg a termelésben részt vevő munkavállalókat és azokat, aki már ledolgoztam negyven-ötven évet. Ha az egészségügyi rendszer összeomlik, az bizony meg fog látszani a gazdasági mutatókon is.

– Kezdődhetnek hát a békés nyugdíjas évek?

– Csak részben, hiszen rendeléseim egy részét viszem tovább, másrészt folytatom legújabb szenvedélyemet, az igazságügyi szakértői munkát. Rengeteg dolgoztam és tanultam az utóbbi negyvennyolc évben, legtöbb esetben a családi életünk rovására. Bőséggel van hát adósságom a családom felé: várnak az unokák és szeretnék sokat segíteni a lányomnak is. Egy dolgot azért még említenék, sokszor halljuk, hogy a nők és a férfiak között már egyenlőség van. Én a saját életutamból és tapasztalataimból kiindulva, nem így látom. Egy nőnek sokkal többet kell vállalnia, hogy sikeres karriert építsen, mint a férfi kollégáknak, hiszen nekünk a napi munka mellett ott van a család és a háztartás is, a negyedik és sokszor az ötödik műszak is.