Beszélgetés Leskovics Gáborral, a Pál Utcai Fiúk frontemberével

Fotó: Ady Géza

- Ha egyedül utazol az autóban, akkor szól még Zeppelin?

- Persze szól. Elég nagy CD-gyűjteményem van. Van nálam mindig egy ötvenes CD-tok, abból harminc lemezt mindig cserélek. Autóba való Lecsó mixeket csinálok. Ha valami újdonság van, azokat meghallgatom. Aztán meglátom az új mellett a Led Zeppelin lemezt, rájövök, hogy régen hallottam. Sokszor elfáraszt egy zenekar egész lemezét végighallgatni. Nagyon kevés van a világtörténelemben, ami az elejétől a végéig jó. Egy lemezen általában van két-három jó dal. Már nehezebben találok olyan zenekarokat, amelyek összeszorítják a gyomromat, de még hál istennek vannak.

- Sokat emlegeted a töltelékdalokat. Ezért ad ki olyan ritkán lemezt a PUF?

- Igen. Ugyanis én nem szeretnék töltelék lemezt kiadni. Ennek két oka is van. Az egyik egyfajta büszkeség, hogy én ezt nem csinálom, pedig üzletileg sokkal jobb lenne. A legtöbben nem is szégyellik, mert manapság ez a lemezipari sztenderd. Lassan abba a korszakba érkezünk, amikor lemezt sem kell kiadni, elég az az egyetlen sláger, amihez a tölteléket írnák. Viszont esemény mindig akkor van, ha egy zenekar lemezt csinál. Én azt mondom, hogy a lemez legyen olyan, amit elejétől a végéig meg lehet hallgatni. A dalok tartsanak valahonnan valahova, legyen az egésznek egy íve, kapcsolódjanak egymáshoz. A másik ok, hogy mi Molnár Balázzsal olyanok vagyunk, akik várnak az ihletre. Nem tudunk leülni a konyhaasztalhoz, és írni valamiről valamit. Ha elkezdi magát írni, akkor abból biztosan lesz egy dal. Ez egy sokkal lassabb folyamat. Lehet ezt egyébként erőltetni, lehet dolgozni azon, hogy jöjjenek a dalok, de elsősorban idő kell hozzá, amivel az utolsó tíz évben a legcudarabbul állok, és feltöltődés. Az kell, hogy az ember erre koncentráljon, és ne csináljon közben mást. Az ilyen korszak elég ritka, én például ezért írok mostanában egyre kevesebb dalt.

- A nyolcvanas években egyértelmű volt, mi készteti lázadásra az embert. Ma mi az?

- Látod, ezért is írok kevesebbet. Akkor tényleg egyértelmű volt, sokkal több töltés volt. Persze ez igazából egy kifogás, mert azért, ha körbenézek, a kortársaim között sokan nagyon remek dalszövegeket írnak. Fel tudok sorolni a rock-történelemben olyanokat, akik hatvan, hetvenévesen is nagyon fontos dolgokról énekelnek. Tizennyolc évesen talán annyival egyszerűbb, hogy az ember nem gondolkodik el, hogy mit jelent, amit ír. Nem foglalkozol a jelentésével, ami eszedbe jut, leírod. Igazából most is így kellene dolgozni, de ehhez nagyon nagy önbizalom kell. Így az tud dolgozni, aki nagyon hisz magában. Nekem sose volt nagy önbizalmam, éppen ezért minden egyes szót ötvenszer megrágok. Nyom a felelőssége.

- Sokan lázadó zenekarként könyveltek el titeket. Ez a lázadó attitűd tényleg benned volt, benned van?

- Most is bennem van. Tinédzserként az ember minden ellen lázad. Ráadásul mi az előző rendszer végén fogtunk gitárt. Körülnéztünk, és annyi sok rossz volt, ami ellen lehetett lázadni. A diktatúra kezdett felpuhulni, már elénekelhettük gond nélkül. Húsz évvel korábban biztos lekapcsoltak volna érte. Csak annyira lázadtunk a rendszer ellen, mint minden korunkbeli. Mi nem gondoltuk magunkról, hogy lázadók vagyunk. Így visszamenőleg persze tudom. Nem csak a politika ellen lázadtunk, hanem a hazugság ellen, de a dalaink jó része a szerelem vonalon haladt. Az érdekelt, hogy legyen házibuli, ott lehet táncolni és becsajozni. Most legalább annyi dolgot látok, ami undorító, és ami ellen ki lehet kelni.

- Gyermeked most van a lázadó korban. Tanul valamilyen hangszeren?

- Tanult kicsit gitározni, én is mutattam neki dolgokat, de annyira nem izgatja a dolog. Szeret festeni, meg sok mindent csinálni. Ő is lázad egy csomó minden ellen, ellenünk, a szülei ellen is, minden normális tizennyolc éves.

- Nyugodt lennél, ha zenész lenne?

- Bármi lenne, nyugodt lennék, mert elég jó a kapcsolatunk, megbízok benne. Örülnék is neki, meg nem is. Én nagyon sokat kaptam ettől. Nagyon könnyű életem volt, ha jobban belegondolok. Huszonegynéhány éves korom óta meg tudok élni a zenélésből, abból, amit a legjobban szeretek csinálni. Ezt nagyon kevés ember mondhatja el magáról. Soha nem volt egyszerű ezen a pályán, de most is azt látom, hogyha valaki tehetséges, és csinálja folyamatosan, akkor az előbb-utóbb felszínre fog törni. Most annyi a könnyebbség, hogy ha írsz egy jó dalt, akkor percek alatt elterjed az interneten, nem kell kiadónál kilincselni. De a nehézség is több, sokkal nagyobb a konkurencia, sokkal nehezebb kitűnni valamivel.

- Meddig lehet ezt még csinálni?

- Én addig szeretném csinálni, amíg jól érzem magam benne. Nem fáraszt a dolog. Most mindkét zenekarommal egyszerre dolgoztunk új dalokon, az utolsó félévem nagyon sűrű volt. Volt, hogy hazamentem, ránéztem a hangszerre, és gitárundorom volt. Egy zenekar nem azt jelenti, hogy heti egy koncertet csinálsz. Négy-öt munkanapot jelent. Dolgozol szombaton, vasárnap. Ez nem panasz, de sok kollégám azért hagyja abba a zenélést.

- Harminc év nagy idő. Mi tartja össze a zenekart?

- Több dolog is van. Az első, hogy van közönségünk. Ha csak négy-öt ember jönne a koncertekre, akkor egy idő után biztos feladnánk. Amikor húszéves születésnapi koncertünk volt, nem gondoltam, hogy lesz ebben még tíz év. Aztán lett egy harmincéves koncertünk, amire eljött hétezer ember. Akkor éreztük, hogy ennek volt értelme. Mindenki szerint már rég fel kellett volna oszlanunk, néha én is kicsit elcsodálkozom, és hálás vagyok a közönségnek, hogy még vagyunk.