Hírek

2016.11.03. 15:25

November 4: egy nagyon sötét nap

Dunaújváros - 1956. november 4-ét, talán nem találó a kifejezés, de mintha félvállról venné a magyar történelemtanítás és a magyar közvélemény egyaránt. Az 1956-os forradalommal kapcsolatban általában csak október 23-át dicsőítjük, majd azt követő napok eseményeit méltatjuk. Pedig november 4. után rengeteg élet vett nagy fordulatot. A szüleiméké is.

Agárdy Csaba

Tudom, a szépre jó emlékezni, de nem szabad elfeledkeznünk a magyar történelem egyik, de az újkorinak mindenképpen legsötétebb napjáról, amikor 1956. november 4-én a szovjet csapatok bevonultak Magyarországra, elfoglalták Budapestet, majd az áruló szovjetbáb, Kádár János vezetésével a moszkovita kommunisták visszavették a hatalmat, majd megkezdődött megtorlás.

Ez a megtorlás felülmúlta még az 1848-as szabadságharc utáni Haynau-féle vérengzést is. Emberek, családok, egy nép életét tették tönkre akkor újra a kommunisták. Nagyon sokaknak menekülniük kellett az országból, családok szakadtak szét, családok sorsai pecsételődtek meg hosszú évtizedekre. A távozók között voltak a szüleim is.


A szovjet csapatok november 4-én hajnalban kezdték meg az inváziót. Nem kíméltek senkit és semmit, szétlőtték Budapestet
Fotó: 3szék.ro

Ők 1957 februárjában, az utolsók között hagyták el az országot. A szüleim ekkor - anyám tizenhét, apám tizennyolc éves volt - Jugoszlávia felé, a zöldhatáron keresztül indultak a hosszú, kényszeredett útra. Pedig kommunista szemmel nézve sem volt nagy a bűnük. Az tény, hogy Miskolcon a Városháza téren végignézték egy ávós felakasztását, és erről a terror idejében előkerült egy fénykép. Ez lett volna a kisebbik baj, de az anyai nagyapám a felakasztott ávóst meg is rángatta, valószínűleg megvolt rá az oka. Érdekes ennek a fotónak a története: egy gerinces jellemű orvos - megérdemelné, hogy a neve itt legyen, de fajtájukat ismerve, könnyen per lehetne az ügyből - fényképezett egy a térre néző padlásról. Évtizedek múlva nem átállotta azt nyilatkozni, azért fotózott, mert úgy gondolta, így vagy úgy, de jól jönnek majd neki ezek a képek. A szüleimnek nem jött jól Anyám elmondása szerint olyan nagyon nem kellett volna menniük, de apám úgy gondolta, jobb a biztonság, meg fiatalon egy sokkal jobb életre vágytak, mint amit az 50-es évek Magyarországa biztosítani tudott az embereknek.

1957. január 29-én indultak útnak Jugoszlávia felé, mert akkor már az osztrák határ le volt zárva. Mórahalomnál hagyták el az országot, majd Mataruska Banjára, egy közép-szerbiai fürdőhelyre kerültek hatalmas szerencsével. Nagyon fiatalok voltunk és ez mindig mellettünk szólt, senki sem bántott minket, mindenki csak segített .

Az egyik norvég újságban a szüleim. Apámat mint magyar labdarúgót úgy fogadták, mintha Puskás Öcsi érkezett volna
Fotó: archív

Itt rengeteg magyar várt arra, hogy valamelyik ország befogadja, először Norvégia jelentkezett azzal, hogy kétszáz menekültet szívesen lát. A szüleim nem akartak semmit a véletlenre bízni, és az első lehetőséggel éltek, Belgrád és München érintésével érkeztek meg Trondheimbe. Anyám elmondása szerint, neki ismét nagy szerencséje volt: mivel nem töltötte még be a tizennyolcadik évét, ezért Jugoszláviából nem engedhették volna tovább, de egy jóindulatú ügyintéző legyintett, mondván, Norvégiában nemsokára úgyis betölti, a norvégok pedig megérkezésükkor nem foglalkoztak azzal, hogy még nincs tizennyolc.

Külön fejezete a történetnek, hogy apámat megváltóként fogadták, mivel hamar kiderült, itthon tehetséges futballistának számított. A norvégok pedig abban az időben minden magyar labdarúgóról azt képzelték olyan, mint Puskás Öcsi. Apám futballozott is Trondheimben annak a Rosenborgnek az elődjében, amely évtizedekkel később a Dunaferr csapatával játszott Bajnokok Ligája selejtezőt.

Képeslap Norvégiából, a szöveg rajta: A képen látható módon díszítik az utcákat karácsony előtt. Az ötvenesévek állapotát jellemzi, hogy a szüleim nemcsak a díszkivilágításra tekintettek csodálattal, de itt ettek először narancsot, és itt láttak először mosógépet. Egy levelükben így írják le. Anyuka képzeljen el egy teknőt, ami magától mos   Fotó: archív

A szüleim kint tartózkodása tehát remekül indult, eleinte eszük ágában sem volt hazajönni, de anyámon egyre jobban elhatalmasodott a honvágy. A hangulatváltozását remekül jellemzik a nagyszüleimnek küldött levelei, amelyekben eleinte csak jókat írt, kimondottan boldog volt, majd szép lassan eljutott oda, hogy már sok minden fájt neki: többször is említette, hogy állandóan tél van, sosem süt a nap, a norvégok mindig halat esznek és még a pirospaprikát sem ismerik. Ennek vége az lett, hogy 1960-ban apám tiltakozása ellenére hazajöttek (sohasem bocsátotta meg magának apám azt, hogy hallgatott anyámra, vagyis a szívére és nem az eszére) Magyarországra, Miskolcra. Anyám szerint apám félt visszatérni, biztos volt benne, ha újra Magyarországon lesznek, azt börtön nélkül nem ússzák meg. Hazajöttek. Börtön nem lett a dologból, de azért nem is hordta őket tenyerén a rendszer. Amikor elindultak haza, abban a hitben voltak, hogy amnesztiát kapnak.

De amikor megérkeztek kiderült, még sincs amnesztia, sőt, Biszku Béla azon volt, hogy a hazatérteken meg kell torolni a disszidálást . Emiatt olyan nyomás nehezedett külföldről a Kádár-rendszerre, hogy végül is Kádár kiállt az akkori szóval disszidensek mellett. Ha megtorlás nem is volt, de még nagyon sokáig rendszeresen jelentkezniük kellett - anyám a mai napig így emlegeti: az ávós laktanyában.

Börtönbe nem kerültek a szüleim a norvégiai kaland miatt, de azért a bélyeg rajtuk volt, maradt, mint ahogy az egész családot nem nézték jó szemmel az illetékesek, igaz, egyikünk sem volt a rendszer lelkes híve (engem még az Ady Endre úttörőcsapatból is kizártak a szovjet himnusz nem megfelelő értelmezése miatt), a nővérem a hetvenes évek végén férjhez ment Clevelandbe, igaz, ő is hazatért, az öcsém 1986-ban Kanadába disszidált , ő ott is maradt.

Egy kicsit csapongtam, egy kicsit elkalandoztam, igazán meg sem tudtam nyitni, összefoglalni a történetet (jaj, a területi korlátok). Egy biztos: ha a szovjet csapatok 1956. november 4-én hajnalban nem támadják meg Magyarországot, az egész ország, oly sok család, így a miénk élete is egészen másképp alakult volna De tudjuk, a történelemben a ha szócskának helye nincs.

 

Meseszerű, de igaz történet

A nővérem a kilencvenes évek elején fejébe vette, hogy elmegy Trondheimbe, és megnézi hol laktak a szüleink. A történet meseszerű, de igaz. A Norvégiába tartó repülőgépen a nővérem, aki kimondottan jól beszél angolul, szóba elegyedett a mellette ülővel. Amikor a testvéremről kiderült, hogy magyar, a norvég utastárs elmondta, volt neki egy magyar házaspár (a szüleim Trondheimben házasodtak össze) szomszédja, akik egyszer csak fogták magukat, és hazamentek Magyarországra, és a mai napig nem érti miért tették ezt. Hamar kiderült, a szomszédjuk a szüleink voltak. A nővérem volt is abban a házban ahol apámék laktak, több helyen tejbe-vajba fürösztötték, sokan emlékeztek még Zoliékra .

 

Legközelebb Norvégiában volt hó

Az anyai nagyanyámmal sokat beszélgettem a szüleim norvégiai kalandjáról, azért vele, mert amikor az apai nagyszüleim meghaltak, még nagyon kicsi voltam. Egyszer megkérdeztem nagymamit, mit mondott neki anyám, amikor útnak indultak. Nagyanyám válasza: Anyád annyit közölt, elmennek Zolival szánkózni. Csak jóval később tudtam meg, legközelebb Norvégiában találtak havat.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!