Harcsa Veronika személyisége is a zenéjéhez hasonló: nyílt, közvetlen, őszintén kedves

Harcsa Veronika személyisége is a zenéjéhez hasonló: nyílt, közvetlen, őszintén kedves Fotó: Ady Géza

– Veronika, Ön is megmérhetetlen szeretne lenni?

– Nem. Én nem vagyok annyira ellentmondást nem tűrő, mint Kassák. De nem vagyok annyira újító sem, és nem vagyok annyira mérges sem. A magam útját járom. Nyilván fontos a közönség visszajelzése. Egy közösségben élünk azokkal, akiknek zenélünk.

– Tágulnak a határok, ahogy telnek az évek?

– Igen. Nagyon szeretek azon dolgozni, hogy táguljanak, hogy több mindent kihozzak magamból.

– Miért volt szükség Brüsszelre, mit adott?

– Azt éreztem, hogy tanulni szeretnék. Miután diplomáztam a dzsessztanszakon, négy évig csak zenéltem. Koncerteztem, próbáltunk, írtam dalokat, de nem képeztem magam. Volt bennem egyfajta bizonytalanság, egyfajta vágy arra, hogy még tudatosabban tudjak bánni a hangommal, hogy tágítsam a lehetőségeimet. Emiatt mentem ki Brüsszelbe, és mindezt megadta. Nagyon szerencsés voltam, mert jó tanárokhoz, jó közegbe kerültem. Tágult a zenei szókincsem.

– Egy szint után kitől lehet tanulni?

– Hát az élettől. Technikailag el lehet jutni olyan szintre, hogy az ember kellően magabiztos, az adott feladathoz megfelelő az eszköztára. Ilyen van. Ez jó érzés. A zene, akár technikai, akár művészi értelemben sohasem lehet tökéletes. Egy zenedarabot nem lehet tökéletesen kivitelezni. Hitelesen lehet. Lehet szépen, lehet jól, lehet izgalmasan, de a kassáki értelemben vett megmérhetetlenség itt visszaköszön, nem tudjuk egy dimenzión ábrázolni, hogy valaki hol tart.

– Megfogalmazta már, hogy mi a cél?

– Hogy jól érezzem magam a bőrömben. Nekem nagyon, nagyon sok örömet és élményt szerez a zenélés, ez a pálya. Azon vagyok, hogy kellőképpen izgalmas tudjon maradni. Sokszínű maradjon, és saját magam számára tudjak újabb és újabb kihívásokat támasztani, aminek aztán jólesik nekivágni.

– Hogy tetszik Európának Harcsa Veronika?

– Nem panaszkodom, jók a visszajelzések. Egy berlini kiadóval, és egy berlini koncertügynökséggel is dolgozunk együtt Bálinttal, és több fontos nemzetközi fórumon bemutatkoztunk mostanában a dzsessz szakma előtt. Úgy tűnik, hogy ennek van eredménye, és jövőre egészen egzotikus helyekre is kaptunk meghívást az új lemezünkkel.

– Belefér a magánélet? Egyáltalán meg merik szólítani a férfiak?

– Kell hozzá egy bátorság. Nem mindenki mer. De nem is vagyok olyan szituációban, hogy arra kéne várni, hogy megszólítsanak. Belefér, mert bele kell, hogy férjen. Abból a szempontból nagyon szerencsés vagyok, hogy nagy szabadsággal élek, bár tényleg nagyon sokat dolgozom, és nagyon intenzív időszakok vannak, amikor nagyon keveset tudok aludni. Most, hogy Magyarországon vagyok, mindent meg kell csinálni, ami Magyarországhoz kötődik. Nagyon sok próba, minden este koncert. Ugyanakkor eldönthetem magamnak, hogy mikor legyen olyan időszak, amikor kicsit lazább, amikor kevesebbet vállalunk. Az, hogy van ismertségünk, hogy már van mögöttünk néhány évnyi koncertezés, ad egyfajta szabadságot is, tudjuk irányítani, hogyan épüljön fel az év.

– Tíz éve nem volt önben félsz, biztos volt a dolgában?

– Nem voltam biztos. Volt „B”-tervem. Sőt, a zenélés volt a „B”-terv, az „A” az, hogy informatikus leszek, hiszen műszaki informatikát tanultam az egyetemen. Speciális matematika tagozatra jártam gimnáziumban is. Gyermekkoromban az volt az evidens út a számomra. Egyértelmű volt, hogy az megy, viszont zenében nem voltam kiemelkedő tehetség. Későn vált igazán fontossá, későn is fedeztem fel, hogy hogyan találom meg az önkifejezést a zenében. Nagyon sokáig nem hittem el, hogy én lehetek zenész, vagy énekes. Sokáig úgy gondoltam erre, hogy a zene nagyon jó dolog, nagyon szeretem, de lesz egy biztos állásom, és majd mellette zenélek. Aztán szerencsére erre nem volt szükség.

– Mi hozta a fordulatot?

– Inkább folyamat volt, nem egy fordulópont. Nyilván a siker, az fontos volt egzisztenciális szempontból. A siker adta meg azt a szabadságot, ami ahhoz kell, hogy tudjak nemet mondani, hogy fel tudjam építeni az éveimet. Ha arra kell az idő, hogy írjak új dalokat, akkor nem turnézunk. Nagyon sokan ezt nem engedhetik meg maguknak. Ez egy ördögi kör, hiszen ha folyamatosan koncertezni kell bármi áron, bármilyen helyszínen, bárkinek, akkor nem lesz mellette idő, energia arra, hogy az ember töltekezzen, írjon, átgondoljon új projekteket. A siker ebből a szempontból nagyon fontos volt, hogy adott egy szabadságot, ami megengedte azt, hogy energiát fektessek be a továbblépésbe, a tanulásba. Pontosan tudom, hogy a dzsessz szcénán belül mi bitang mázlisták vagyunk, hogy ilyen sok helyen, ilyen sok embernek játszhatunk. Megszámolni sem tudnám azokat a fantasztikus zenésztársakat, akik tizenkét ember előtt játszanak.

– A MÜPA mellett miért fontos egy vidéki kis klub?

– Egyrészt a MÜPA-ban évente egyszer lehet bejutni, és mi szeretnénk egynél több koncertet játszani, másrészt én nagyon élvezem a szakmánk sokszínűségét. Az ember fel tud lépni a MÜPA-ban, de fel tud lépni egy mozi oldalsó termében, és ez eléggé széles látószöget biztosít, és segít két lábbal a földön maradni. segít széleskörűen látni, hogy milyen ma Magyarország, milyen a magyar társadalom. És mi még biztos csak egy felső szeletét látjuk. Ha belegondolok, hogy mindig csak a MÜPA-t látnánk, vagy mindig csak az Operaházat, szerintem torzulna a világképünk. Ez egy sokkal egészségesebb élet. Az ember elmegy kisvárosba, kis klubba ugyanúgy, és beszélget azokkal az emberekkel, akik ott élnek, és esetleg más életstílussal rendelkeznek, vagy pont azt fedezi fel, hogy mennyire nem más, mint a budapesti. Ezek fontos tapasztalatok. Bár nincs szorosan köze a zenéhez, de mint életforma, nekem nagy élmény.

– Önnek az őszinte műfajok állnak jól. A blues, a dzsessz tökéletesen szólal meg, de ha már a könnyebb műfaj felé kacsingat, úgy érzem, mintha nem a sajátja lenne.

– Nagyon örülök, hogy ezt mondja, mert ezt én is így érzem. Nyilván ez is relatív, és nagyon az ízlés határozza ezt meg, de az őszinteség nyilvánvalóan borzasztó fontos. Nyilván ebben gyökerezik, hogy nem mentem el tehetségkutató műsorba, vagy a pop irányába. Pedig lehetett volna, mert főleg a pályám elején voltak olyan dalok – gondolok itt a Too Early-re, vagy a Miú, mi újság?-ra –, amik mentén nagyon könnyű lett volna elmenni a pop irányába, és nagyobb sikereket elérni, akár még nagyobb helyeket megtölteni, de ez fel sem merült. Annyival fontosabb nekem a zene, annyira más a prioritás, más a fontos.