Példa az élet élvezetéről

Vad lakótelep-lakó ivadékként én is azon kölykök közé tartoztam, akik időnként körbevették és kicsúfolták „Imit", azaz Skoda Imrét, aki legalább annyira hozzátartozik Dunaújvároshoz, mint a Vasmű út vagy a Duna-part. Még szerencse, hogy Imre, ha egyáltalán megjegyezte, már rég megbocsátotta ezt.

Vagy csak nem ismer meg?

A helyzet azóta, hogy én utcán cseperedő gyerek voltam, változott, de nem sokat javult. A gyerekek természetesen csak azt tükrözik, amit otthon hallanak - és milyen érdekes, hogy korszakról korszakra minden gyerekbandában akad legalább egy olyan lurkó, akinek teljesen természetes, hogy az elesetteket, hátrányos helyzetűeket, gyengébbeket, kiszolgáltatottakat alázza... A Jószolgálati Otthon Bercsényi utcai gondozóházának udvara határos egy óvoda udvarával. Gondolhatnánk, hogy a gyerekek és a csak külsőre felnőttek jól kijönnek egymással. Ha ezt gondoljuk, tévedünk: előfordult már, hogy csúfolódó gyerekkórus verődött össze a közös kerítés szabadabbnak hitt oldalán.

Skoda Imre, azaz „Imi bácsi" és Szentimrei Péter a sétájuk előtt

Annyiban mégis jobb a helyzet, hogy Skoda Imre az idő előrehaladtával: édesanyja halálával és fizikai állapota romlásával mégsem vált kiszolgáltatottabbá. A város által fenntartott gondozóházban igazi otthonra talált. Nem csak védett helyre, szakértő gondozókra, hanem: sorstársakra, barátokra, közösségre.

Harmincnyolcan laknak most az egykori óvodából átalakított gondozóházban. Ahova sok rokon jár rendszeresen látogatóba itt állandóan vagy hosszabb-rövidebb időre élő hozzátartozójához. Ez szép. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bíráljuk őket, amiért a tapasztalatok szerint majdnem mindegyikük: siet.

Különös lelkiállapotban él itt gondozott és gondozó. Egyszerre van jelen a felfokozott érzékenység és a kíméletlen őszinteség, a végtelennek tetsző türelem és a következetes rend. Ami az őszinteséget illeti, a gondozóház ebben feltétlenül jobb hely a külvilágnál, s ugyanez áll a rendre is: van olyan szoba, olyan ágy, olyan szekrény, ami a legszigorúbb katonai körletellenőrzésen is dicsérettel végezne, és a leglazább „körlet" is elérné a hadsereg díszezredének átlagát. Tudom: ott szolgáltam egykor, kiképző őrmesterként...

A legszebb az egészben pedig az, hogy lakóhelyüket nem parancsra szépítik, óvják a bentlakók, hanem (ha alkalmanként segítséggel is, de) mélyről jövő büszkeséggel: lám, milyen ügyesek, fejlődőképesek, tanulékonyak ők!

S tényleg.

Imre, közös múltunk része

Skoda Imre már nem vesz részt ebben a nemes versengésben. Ahogyan régi szomszédaitól tudjuk, kisgyerekkorában (1942-ben született) felrobbant a közelében egy világháborús gránát, a légnyomás súlyosan károsította agyának beszéd- és mozgásközpontját. Ma, hetvennégy évesen már a legegyszerűbb mozgáshoz is segítségre szorul. Kerekesszékben gurul végig délutánonként a járdákon, kedves gondozója, fiatal barátja, Szentimrei Péter társaságában.

Kerekesszékben - de ez már nem az a kissé darabos, jobb kézzel, kerékpár-áttétellel hajtott járgány, amiben mi Imrét (Péter szavajárása szerint: Imi bácsit) annak idején megismertük. A régi „rokkantkocsi" elkopott. Ez a mai már sokkal könnyedebb, valóban kerekes szék. A világ azonban ebből is sokban hasonlónak tűnik a régihez. Akadt már szembejövő, aki ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megjegyzéseket tegyen Imrére, az ő állapotára és a szerinte alkalmazandó kezelésre, annak ellenére, hogy a megjegyzést tévő is egy, a társadalomban kisebbségben lévő csoporthoz tartozott. Péternek ez alkalommal félre kellett tennie közismert türelmét és a megfelelő stílusban reagálni a megjegyzésekre.

De szerencsére vannak barátok is az utcán, ismerősök, akik vagy már régóta ismerik, várják Imrét, vagy az utóbbi években melegedtek össze vele, a rendszeres séták idején, amelyek többnyire a Vasmű útra, mostanában már az ottani parkban felállított vidámparki kis mozdonyhoz, Mukihoz vezetnek. Az Imre kedvenc helye.

Elüldögélnek ott Péterrel a napsütésben, nézik a virágokat, a lombok mozgását, követik a gyerekek zsivajgását, többnyire barátságos érdeklődését, figyelik a forgalmat, a kerekesszékből érthetetlenül gondterheltnek tűnő emberek jövését, menését, s természetesen gusztálják a nemzedékről nemzedékre egyre csinosabb lányokat.

Élvezik az életet.