Reisch György viszonya Istennel

Amikor Reisch György tizenhárom évesen és huszonhét kilósan odaállt a birkózószőnyeg szélére, nem akarták versenyezni engedni, mondván: túl kicsi ehhez, még a legalsó súlycsoportot sem éri el. Látván azonban a fiú mindenre elszánt tekintetét, a vezető versenybíró mégis megadta az engedélyt, odasúgva:

- Nagyon küzdj!

A biztatás feleslegesnek, ugyanakkor jelképesnek is bizonyult. Reisch György megnyerte azt a versenyt, teljesen esélytelenül - s amikor elkezdett gondolkodni azon, hogy miért is történt így, csak egyetlenegy válasz tűnt valószínűnek.

A Jóisten így akarta.

Nem különösebben vallásos családból származott egyébként, de ez az élmény, hogy ő a sporton keresztül, a sport által jutott el Istenhez, meghatározta az életét.

Amelynek során mindmostanáig: nagyon küzdött!

Reisch György kedves, jóságos ember, aki soha nem engedett Istenhez való bensőséges, személyes viszonyából. Minek következtében eléggé hányatott - viszont boldog élete volt. Az ő munkája is a dunaújvárosi evangélikus templom, amit éppen húsz esztendővel ezelőtt, Pünkösdkor szenteltek fel

Ama bizonyos első birkózóverseny után afféle kabalájává vált, hogy betérjen az első templomba, megköszönni Istennek, amit érte tett. Ezért természetes volt számára, hogy érettségi után az evangélikus teológiára jelentkezett, hiszen evangélikus vidékről származik: Csengődön született, egy tanyán, ám miután nagyapjától elvették a földjét, már Soltvadkerten nevelkedett.

De hát jelentkezésekor 1968-at írtak. Akkoriban nem lehetett olyan könnyen eljutni a teológiáig. Előtte le kellett töltenie a katonai szolgálatot. Nem úgy, mint az egyetemi, főiskolai előfelvételiseknek, akiknek csökkentett katonaidő járt, az is két részletben, hanem egyszerre a két esztendőt. Gondolhatták, hátha elmegy a kedve az egyházi tanulmányoktól.

Aki ezt gondolta, az nem ismerte elég jól Reisch Györgyöt. Hiszen még az is hiábavaló volt, hogy a teológia miatt elzavarták a Budapesti Honvéd birkózó szakosztályából, sőt, kizárták a válogatottból is.

De a teológián is megtapasztalták eltökéltségét és Istenhez való diszkrét, bensőséges viszonyát, ami egyfajta misztérium számára. Ez a személyes viszony vezetett végül oda, hogy a vallási iskola végeztével nem kérte a felszentelését. Sportlelkész akart lenni, nem hagyták: hát elment inkább dolgoznia Ganz Mávagba. Ott két évig sportállásban volt, együtt birkózott például az olimpiai bajnok Kocsis Ferenccel, a világbajnok Tóth Istvánnal.

Ám az a bensőséges viszony az Úrral, és a mérhetetlen szabadságvágy odáig vezetett, hogy 1977-ben (akkori kifejezéssel élve) disszidált: azaz engedély nélkül elhagyta Magyarországot. Németországba ment, ahol megkérdezték tőle: vállalna-e hosszabb amerikai lelkészi szolgálatot.

Vállalt. Két esztendeig egy sao paulói magyar evangélikus gyülekezetben szolgált - és mellette birkózott tovább. Így esett, hogy sportpályafutását 31 évesen Buenos Airesben hagyta abba.

Visszatérve Németországba ismét munkát vállalt egy kenyérgyárban. Közben egyetemre járt: néprajzot, színháztudományt, pszichológiát tanult. Jó barátságot kötött egy török vendégmunkással is.

1988-ban jelentkezett először hazai lelkészi szolgálatra. Akkor még nem fogadták el. 1990-ben már igen. Kisapostagra került, s megbízták nem csak a gyülekezet, hanem a dunaújvárosi evangélikus templom felépítésével is.

Ő javasolta, hogy a templom telkének árát hadd fizesse a gyülekezet: kultúrával! Ezért köszönhetjük neki (és Horváth Dénes akkori zeneiskolai igazgatónak, aki a zeneiskolában istentiszteleti helyet biztosított az evangélikusoknak, valamint Nagy Tamás Ybl-díjas építésznek) messze környék legjobb akusztikájú koncerttermét: magát az evangélikus templomot.

Teljesítve vállalását, a templom felépítését, egy év múltán visszavonult. Munka nélkül volt négy és fél évig - majd Sopronban dolgozott egy evangélikus iskola kollégiumi tanáraként, igazgatójaként, lelkészeként. Míg nyugdíjba nem ment.

Ám azután sem szakadt el a lelki élettől. A lelkiség a legfontosabb, vallja. Mit ér a lelketlen munka, a lelketlen ember? Maradt tavalyi tanévben még hitoktató, azóta tiszteletbeli presbiterként szolgál a közösségben.

Imádkozik a világért, mint egész életében.

Tántoríthatatlan hittel.