2016.03.12. 14:03
Rendhagyó tanóra tízpercben
Közeleg március 15-e. Megint meghallgatjuk a lelkes, dicsőítő beszédeket, s egy mukk sem fog elhangzani az akkori brutális valóságról, a tragikus konfliktusokról, a romantikus lelkesültség mögötti egyéni és anyagi indítékokról, érdekekről. Én most rámutatok ezekre, de nem azért, hogy ünnepet rontsak, hanem azért, hogy hitelesítsem az akkori nagy időket és nagy embereket.
A magyar forradalom és szabadságharc az európai lázadás- és fölkeléssorozat része volt. Mi váltotta ki ezt? Az általános szabadságrajongás? Nem. Hanem az a helyzet, melyet Petőfi egy költői képpel így ábrázolt: A Föld egy nagy betegház. Ezen kellett változtatni, ha nem megy másként, hát erőszakkal. Ezt vállalták Petőfiék.
A legszemélyesebb ügyükről volt szó, hiszen ezeknek a tehetséges és büszke ifjaknak a mindennapi kenyérért, mely nagyon bizonytalan volt és kevés, nap mint nap alázkodniuk, görnyedniük kellett. Majd felrobbantak a szégyentől és a dühtől. Hogy milyen tragikus volt a helyzet, egy idézet Petőfitől 1847-ből: Nekem ma még csak van mit enni, / Holnap talán már éhezem. Ezért lettek a márciusi ifjak a pesti forradalom hősei. Győzelemre vitték, létrehoztak különféle bizottságokat, és úgy érezték, fontos személyek lettek, megkezdődött társadalmi felemelkedésük. Ámde a megalakuló Batthány-kormány a bizottságokat feloszlatta, s Petőfiék ott álltak funkció és jövedelem nélkül. Senkik, semmik lettek. (Később a népképviseleti országgyűlésbe sem kerültek be.) Csoda, hogy Petőfi az egyik újságba ezt írta: Kilenc akasztófát kellene állítani, s arra kilenc embert felhúzni!? Mindenki tudta, hogy kilenc emberből áll a kormány, s ott van a tagok közt Széchenyi, Kossuth, Deák is.
Döbbenetes ez a konfliktus. Még döbbenetesebb, hogy Petőfi az események egy bizonyos pontján megsemmisítő módon szembekerült saját legszentebb elveivel. Tudjuk, rajongva küzdött a világszabadságért, minden nép, minden ember elemi jogaiért. Ám amikor a magyarországi nemzetiségek Bécs oldalán rátámadtak a szabadságharcra, a költő Élet vagy halál című versében éhes hollóknak, vad csordának, tetveknek nevezi őket. Hol van a világszabadság eszménye? Felrobbantotta, megsemmisítette a nemzeti érdek, a hazaféltés, a hirtelen támadt iszonyú harag, gyűlölet. Ezt nem szoktuk idézni, de én megteszem:
Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,
Mit marjátok mindnyájan a magyart?
Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,
Mely birtokodra s életedre tör!
Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,
És most e tetvek egyenek-e meg?
Folytathatnám a példákat, de inkább nem. Ennyi is elég ahhoz, hogy lássuk, milyen rettenetes valóságból, milyen tragikus konfliktusokból ragyognak fel 1948-49 hősei.
