Repcsárda a lakodalomban

Bátor produkciót rakott össze a Vári Bertalan vezette Táncszínház, a darab országos szinten is büszkeségre adhat okot a színházrajongóknak (Fotó: Ónodi Zoltán)

Érdekes kísérletbe fogott idei első bemutatójában a Dunaújvárosi Bartók Táncszínház társulata. Olyan klasszikusok alapjain épített új fundamentumot, mint Brahms, Ravel, és a magyar népzene, néptánc-kincs. Az eredmény egy parádés előadás. Az első reakciót csak úgy lehet kifejezni, ahogy a darabban többször is elhangzik: Hijnye!

Bátor húzás volt Vári Bertalan Harangozó-díjas rendező-koreográfustól, hogy ilyen mértékben elengedte fantáziáját és új minőséggé gyúrta össze a klasszikusokat a kortárs vonulattal mind látványban, mind koreográfiában, csakúgy, mint a zenében. Persze nem bízta a véletlenre az eredményt, jól képzett, tehetséges társulata (Eller Gusztáv, Hahn Krisztina, Hernicz Albert, Jaklics Liliána, Jászka Erika, Kárpát Attila, Kovács Dénes, Papp Éva, Széchenyi Krisztián, Takács Judit) mellé olyan nagynevű színházi alkotókat társított, mint Lakatos Márk (jelmez), Menczel Róbert (díszlet).

Hasonlóképp járt el a zenei vonalon is, hiszen a Brahms és Ravel átdolgozásokat Pál István „Szalonna” és bandája, valamint az Infusion Trió (Farkas Izsák – elektromos hegedű, Simkó-Várnagy Mihály – elektromos cselló, Weisz Nándor – ütőhangszerek) kezére adta. Ez utóbbi társulás élőben is közreműködik az egy órát alig meghaladó előadásban. Biztos vagyok benne, hogy a szórakoztató, látványos, humorral fűszerezett lenyűgöző eredmény ellenére az előadás megosztja majd a közönséget. Szinte bizonyosan akadnak majd, akik szentségtörésnek gondolják majd, ahogy a csapásolás szinte észrevétlen hip-hop mozdulatokba vált át, ahogyan a Monthy csárdás jól ismert hangjai egyszer csak átfolynak jazz-rockos lüktetésbe.

Ám a rendre vissza-visszatérő vastapsból következtetve nem nagy bátorság azt állítani, hogy azért többen lesznek, akiket lenyűgöz, ahogy békésen megfér egymás mellett a líra az elektromos cselló rockos hangzásával, a népzene a hip-hoppal, a rakott szoknya a felnyírt frizurával, a néptáncos csizma a baseball sapkával, a busó maszk a szalagfüggöny-díszlettel és a fényutcákkal. A gondolatokat elkalandozni nem hagyó táncszínházi produkció telis-teli van ötlettel, átgondoltsággal, látványos, újító megoldásokkal. A társulatnak ebben a produkcióban lehetősége van megmutatnia minden oldalát. Ugyanolyan pontosan és elementáris erővel járják a csárdást és az autentikus táncokat, mint amilyen finomsággal, könnyed légiességgel a balettből átcsalogatott elemeket, a kortárstánc jellegzetes stílusú mozdulatsorait, vagy az utcatáncok alkotóelemeit.

A közönség pedig lenyűgözve figyeli, ahogy önálló életet élnek a táncos csizmák, dobogásukkal különös kontrasztot adva a zenét épp uraló lírának. Jót mulat az eltúlzott műbajuszokon, vagy a lányok csizmahúzó sete-sutaságán, elámul, ahogy a keményített alsószoknyák új életre kelnek, ahogy ritmusra szikráznak a kaszakövek a nagy feketeségben, hogy a kivilágló színpadon átadják helyüket a pörgő-forgó kaszáknak. Elismerően csettint a pontos, sodró lendületű autentikus betétekre, vagy a lakodalmi mixer zsonglőr teljesítményre. Rendkívüli erénye a darabnak, hogy nem csak a látványra és a humorra épít, megspékeli olyan gyönyörűen kidolgozott lírai jelenetekkel is, mint a szerelmesek mosdatása.

Mindenképp külön említést érdemel az előadás erősségeként jellemezhető zenekar, az Infusion Trió. Oly átéléssel, könnyedséggel, magával ragadó intenzitással adnak remek alapot a produkciónak, amilyen ritkán látható, hallható. Látta ezt a rendező is, nem véletlenül kaptak szóló lehetőséget is.

Az első rész ötletgazdag magyar tánc egyvelegétől alaposan eltér az alig több, mint tíz perces második etap. A lihegésekből, csapásokból, csattanásokból hamar összeáll Ravel Bolerójának ritmusa, amely uralja a teljes második részt. A fekete motoros védőszerelésben impozáns megjelenésű férfiak versengenek az utcai táncban, hogy aztán átadják a teret az egymást váltó öt nőtípus szólóinak, hogy a végén pórázon futtatott kutyaként szolgálják uralkodóikat. Szürreális, erotikával átitatott látomás. A Táncszínház végre megmutatta mire képes, és előállt egy országos szinten is büszkeségre okot adó táncszínházi produkcióval, amit érdemes akár többször is megnézni.