Az bizonyos, hogy 1802-ben még használták a rováspálcákat a pásztorok a magyar Alföldön

Sok van a rovásodon. Megrovás. Dögrováson van. Rovott múltú.

Ezek a kifejezések is azt mutatják, hogy a rovás, amely az írást helyettesítette, vagy inkább: maga volt az írás, csak más formában, mint ma ismerjük, tehát a rovásírás életünknek sokkal mélyebb, feledhetetlenebb része, mint azt hétköznapi felületességgel gondoljuk.

Tegyünk e mellé egy rovást, és hallgassuk meg Szondi Miklóst, akinek az aláírása sokak számára nehezen olvasható személyi igazolványán és jogosítványán.

Rovásírással rótta azt ugyanis.

Ez ma már nem lenne lehetséges. Mindenesetre szeretném látni annak a szegény, átlagos rendőrnek az arcát, aki egy közúti rutinellenőrzés során, az alkonyi sötétségben megpróbálja kisilabizálni azt az aláírást... Valószínűleg pont ugyanolyan arcot vágna, mint én tettem, amikor megkíséreltem elolvasni Miklós névjegyét.

Szondi Miklós tanár, a rovás mestere, néhány rovásírást bemutató kiadvánnyal. Fotó: Zs. E.

Az is rovott. Az ötvennyolc éves, pitykés lajbit viselő, elragadó alföldi „ö"-zéssel beszélő, kedélyes, megnyerő úr napközis tanár Solton, s e-mail (azaz, bocsánat: villanylevél) címe említett település tételhegyi részének állít emléket: egykor ott állt a város. No, sokat nem kellett ott felfelé kapaszkodni: a „hegy" legnagyobb magassága 15 méter...

De Miklós nem is ezért jár a fellegekben. Ha ott jár. Nem olyannak tűnik. Mindössze (?) egy legalább hétezer éves írásrendszer fennmaradásáért dolgozik.

Ez pedig a magyar rovásírás. Van, hogy székely-magyar rovásírásnak is nevezik: de ez a kettő ugyanaz. Ezek a rovott jelek magyar betűk, és magyar nyelvet is rögzítenek. Mégpedig (rovásírásban járatosaktól elnézést kérek, amiért untatom őket) jobbról balra róják a jeleket ebben a rendszerben. De hát ez kívülállóknak sem meglepő: még soha életemben nem találkoztam olyan emberrel, aki nem jobbról balra kezdett volna lapozni vagy pörgetni újságot, könyvet.

Miklós szerint ez azért van, mert ez az irány a fény iránya, s ezt követjük ösztönösen. Próbáltam ezzel vitatkozni, mondván, hogy a fény nagyon sokfelől jöhet, de mivel én is ösztönösen jobbról lapoztam az általa ajándékba adott könyveket, íródjanak azok jobbról balra, avagy balról jobbra, nem sok érvem maradt.

Tehát a mester szerint a világ ma ismert jelkészletei közül ez, a magyar rovásírás a legrégebbi. Ezt támasztja alá a Tatárlakán (ma: Románia) fellelt kerámia korong, mondanom sem kell, magyar rovásjelekkel. Vannak aztán nehezen magyarázható más tárgyi emlékek is, például a sokat emlegetett boszniai piramisokban (vagy: piramis alakú hegyekben) feltárt összekötő alagútban talált, az alagútnál sokkal nagyobb kerámiatömb, amelyen ugyancsak van néhány magyar rovás. Emellett van még rajtuk sok más, ma még nem egyértelmű írásjel is bőven, úgyhogy ezt a fonalat most ejtsük el.

Ha a tatárlakai korongon látott rovásokban nem csak betűket, hanem fogalmakat látunk, akkor összefüggő szöveget is olvashatunk. Ez persze tág határokat nyit az értelmezések előtt. Ám nevezett település szomszédságában, Tordoson, a Maros partján találtak még úgy tizenegyezer darab rovott cserepet is: véletlennek semmiképp sem nevezhető a lelet.

Ez a rovástudás egykor csakis és kizárólag apáról fiúra szállt. Iskolában nem tanították. Nem tanítják most sem. Szondi Miklós azt mondja, más rovókkal ellentétben, hogy most sem kellene kötelező érvénnyel tanítani iskolákban, pláne nem kellene felváltani vele a ma használt latin (...) betűket. Sok mindenből kizárnánk magunkat azzal. Viszont ha lehetővé tennénk, netán szorgalmaznánk, hogy aki kedvet érez magában a rováshoz, az csinálhassa, gyakorolhassa, akkor csakis gazdagabbak lehetnénk általa. Ismét: nem kéne kötelezővé tenni a rovást, fölösleges. Aki belekezd, azt úgyis magával ragadja a dolog. Segíti a gondolkodást is. Megértjük és megéljük általa őseink életének egy darabját.

Miklós a napokban több előadást is tartott Dunaújvárosban a rovásról, a Pentele Szakrális Szabadegyetemen, amelyet többek között régi ismerősünk, Barta Endre is szervez. A rovással kapcsolatban Endre idézett egy manapság sokat emlegetett embert, a lovasíjászt, Kassai Lajost, aki szerint nem őseinket kellene követni, hanem azt, amit ők is követtek.

Biztos így van. Én már csak olyan vagyok s minden jel szerint olyan is maradok, hogy mindenben kételkedek. A rovásírás múltjában is. Ám nem látom okát, hogy miért vesszen el valami, ami eleink életéhez hozzátartozott? Akár hétezer, akár hétszáz éves legyen? Érdemes megtartani.

Már csak azért is, mert Miklós azt mondja: 1802-ben a pásztorok még használták ősi írásunkat, ami otthonról hozott tudás volt. Kiskunhalasról például fennmaradt 16 darab rováspálca.

Hát ehhez nekem gyerekkori emlékeim alapján lenne némi hozzáfűzni valóm. Mit 1802?! 1960-ban, a fővárosi Pest(szent)lőrincen, ahol az Állami Telepnek nevezett csodás nyomortanyán gyerekeskedtem, apai nagyanyám nővérének akkor már özvegy férje, Damó Miklós (Isten nyugosztalja), egykori vasutas, mutatott még nekem rováspálcákat a sufniban, vagy féltucatot, amiket ilyen-olyan vasúti váltóőri kihelyezései alkalmával cserélt kiskunsági, jászsági pásztorokkal, többnyire borért. Nem volt borissza az öreg. Viszont a múlt emlékeit szerette. Elolvasni, értelmezni ugyan nem tudta ezeket a pálcákat, de sokat mondogatta nekem, hogy fiam, most olyat látsz, amilyet kevesen. Így volt.

A pálcák elvesztek. A sufni is. A házunk is. A telep is. Eltörölték a föld színéről az egészet 1977-ben. A lányom születésének évében. A helyén áll most a Havanna lakótelep. Nem messze a Lőrinci Hengerműtől.

Mindennap megsiratom az egészet, mindenestül. Az volt a gyerekkorom.

Amelyben olyat láttam, amilyet kevesen.