Sokan szeretnek, még többen szeretnének íjászkodni

Sokan szeretnek, még többen szeretnének íjászkodni, hiszen a magyar régi íjász(lovas)nemzet. Igaz, aligha vetélkedhet olyan, nálunk alig ismert nációkkal, mint például a bhutáni a Himalájában. De azért...

Bhutánról, mint az íj nagy becsben álló honáról a Pálhalma melletti Rókavárban hallottam szombaton, amikor is a Baracsi Íjász Egyesület (mint arról már beszámoltunk) történelmi kvalifikációs íjászversenyt rendezett. Százharminc versenyző vetélkedett azokért az eredményekért, amelyek jogosultságot adnak a szeptemberi, Egerben rendezendő országos bajnokságon való részvételre.

E nyílt rendezésű, vagyis mindenki előtt nyitott versenyen, ahol nem csak a Magyar Íjász Szövetség versenyengedélyével rendelkező versenyzők, hanem úgynevezett (gyönyörű név!) szabad íjászok is rajthoz állhattak, jelen volt Lovász Tamás, a történelmi íjász szakág vezetője is, aki hivatalosan a versenyengedélyeket ellenőrizte. Nem hivatalosan pedig remekül érezte magát kollégái, barátai között, s beszélt nekünk a szakág sikereiről is.

Például arról, hogy ugyan nem kötelező, de ajánlott történelmi időket idéző ruhákban megjelenni ilyen versenyen. Ahogyan hét magyar történelmi íjász utazott áprilisban Bhutánba, hogy részt vegyenek hazánk utazó íjász követeiként, a Bhutáni-Magyar Baráti Társaság segítségével egy íjászversenyen.

Nem túl jó esélyekkel: míg itthon 5 és 40 méter közötti célokra lőnek, ott 140 méter a távolság, s a célok nem 1x1 méteresek, hanem 120 centi magasak ugyan, de csak 40 centi szélesek... Ám a mieink megállták helyüket: az első versenyt döntetlenre hozták a bhutániakkal, a másodikat elvesztették - a harmadik öröm-íjászkodássá vált a királyi herceg megjelenésével...