Szabó Jánosné egész életében csak adott

Erzsike néni komolyan vette a vendégek tíz órai érkezését: tízóraiként forró virslivel, ropogós zsemlével és desszerttel várta őket egykori szülői házában férjével, a két hónappal ezelőtt ünnepelt Szabó Jánossal, Papával, akivel 1949-ben kötöttek házasságot. Kollégák voltak annak idején a nagykarácsonyi általános iskolában, méghozzá olyannyira, hogy ketten tanították a kis falusi iskola diákjait; Erzsike néni az alsósokat, János bácsi a felső tagozatot.

- Ha úgy megírnák az életemet, ahogy volt, nem hinnék el az emberek - mondja. Mi azért megpróbálkozunk felidézni ebből a hosszú és tartalmas életútból legalább néhány fontos mozzanatot.

Széles Erzsébet a földvári elemi után a Németh Olga vezette helyi polgári iskolában tanult, amely olyan intézmény volt, hogy a mai oktatáspolitikusok a legnagyobb igyekezettel sem tudnak olyat - mondja. Felidézi az igazgatónő alakját és tekintetét, amellyel a lépcsőn felfelé haladó osztályokat kísérte, s azt a táblát, amely az iskola folyosóján függött: Csendesen járjatok, durva zajt ne üssön lábatok!

Szabó Jánosné, Erzsike néni az őt köszöntőket nem üres kézzel engedte el - egy tartalmas, gazdag élet példájáva   Fotó: L. Mészáros Irma

Ebből az iskolából vették fel a Csalogány utcai Budai Képzőbe, ahová a történelmi eseményekkel terhelt időszakban, 1941-45 között járt, s ahol a főváros ostroma alatt sem maradt el a tanítás egyetlen napon sem. A légópincében megtartottak minden órát

- Nem adhatjuk alább most sem! - ismétli Erzsike néni akkori tanárai szavajárását, s még hozzáteszi: jól is tették, mert elterelték a figyelmünket a háborús zúgástól. Nagyszerű tanáraink voltak, gerinces, csodás emberek, akik belénk plántálták az igényességet - összegzi a kezdeteket. Példát adtak a későbbi tanítónak egy egész életre. Pedagógusnak lenni szép pálya, de nehéz, teljes embert kíván - mondja.

Szabó Jánosné szeretett tanítani. De nem is kellene múlt időben fogalmazni, hiszen kilencven évesen is korrepetál még, s szeretettel beszél három alsó tagozatos kisdiákjáról.

Sokáig összevont osztályokban tanított, az első évben Nagykarácsonyban például 84 gyereket. Szinte elképzelhetetlen. Pedig igaz. Aztán 1964-ben, amikor a marxista egyetemre akarták beiskolázni, ő inkább jelentkezett a Gyógypedagógiai Főiskolára, ahová fel is vették. Így 1984-ig gyógypedagógusként az úgynevezett kisegítő iskolában tanított szülővárosában, abban a polgári iskolai épületben, amelynek hajdan a diákja volt.

Ma is olvas szakirodalmat, s pontosan érzékeli az oktatás változásait. Nem ért egyet azzal, hogy minden gyereknek azonos időt adnak az írás - olvasás - számolás elsajátítására. Az egyik gyerek öt kilóval jön a világra, a másik alig hárommal - magyarázza, s hivatkozva a zenei tehetségkutató műsorokra, hozzáteszi: - Az egyik talentuma az égig ér, a másikkal az egyszerű gyermekdalt sem lehet eltapsoltatni.

Az élet többször meg akart büntetni, de valahogy kibírtam - tér ki életének nehéz időszakára. Hiszen - ma sem tudja pontosan, miért, de vendégeskedett az Andrássy úton és a Buda-déli internáló táborban. Amikor azt mondták, bíráljuk meg az első szocialista tankönyvet, megbíráltam. Amikor megkérdezte egy ellenőr, hol van az úttörőcsapat, rávágtam, hogy sehol, ez katolikus iskola - mondja nevetve. Öt hét múlva engedték ki, s büntetésül hét évig nem taníthatott. Nemrég az egyik unokájával elmentek a Terror házába. Az őr óvta a hölgyeket a pincében látható kemény látványtól. Nem árulta el, hogy ismerős terepen mozog. Erzsike néni végül megtalálta a keresett ajtót. 1950-ben férjét áthelyezték Kislángra. Meg akarták büntetni, de - ahogy meséli - életük legszebb időszakát töltötték ott, csodálatos emberek között, s akkor születtek a lányaik.

Mert ma is az emberi kapcsolatok és a szerető család adja a legtöbb örömet: két lányuk, hat unokájuk és nyolc dédunokájuk van. Sorolják, melyik mit csinál, hol lakik. Büszkék arra, hogy a külföldön élő unokák, dédunokák beszélnek magyarul, s hogy számukra fontos, gyökeret jelentő és élményt nyújtó hazai bázis az a balatonszéplaki nyaraló, amelyet a hatvanas években a szülők szinte saját kezükkel építettek, s amely a legjobb ajándék volt a leányaiknak. Akik természetesen pedagógusok lettek. Mert a szülői példa erős.

Tíz órakor érkeztek a szépkorú Szabó Jánosné köszöntői, s harangszó előtt búcsúztak el. Nem üres kézzel. Egy tartalmas, gazdag élet példájával, s ráadásként egy-egy banánt és narancsot is kaptak. Mert Erzsike néni és János bácsi egész életében adott. Miért tennének másként fiatal kilencvenévesként?