Szalay Balázs édesapja és édesanyja vall a fiuk kalandjairól - szülői szemmel

A Dakarként ismert, embert és gépet próbáló rali szombaton ért véget, és a Szalay Balázs a 11. helyen, csoportjában elsőként ért célba, és kategóriájában a 2. helyen végzett a ma már Afrika Race névre hallgató viadalon.

A dunaújvárosi születésű Szalay Balázs szüleivel beszélgettünk a kalandvágyó fiúról, aki 52 évesen is azt mondja a raliról: „A Szahara a válasz arra, hogy miért vagyok itt. Itt mindig kemény, férfias küzdelem zajlik - most sem volt ez másként."

A szülők szerint Balázst gyermek korától a kihívások vonzották, megjárta Alaszkát, Izlandot, Amerikát... A házasságkötése sem mindennapos volt 1997-ben. Évtizedek alatt erősen megedzette az édesapját, Szalai Árpádot és édesanyját, Ilikét, akik ma már lazán, legendaként mesélik azokat a történeteket, amelyek miatt egykor a kezüket tördelték...

- Balázs mindig felhív bennünket a reptérről indulás előtt, és rendre azzal engedem el, hogy hozzon nekem egy sapkát. Mert az tudja, mit jelent? Azt, hogy hazatér. Itt van ez a 2007-es sapka például, akkor még Palik Laci volt neki a navigátora... - mondta Ilike, Szalay Balázs édesanyja, és közben egyiket a másik után veszi fel az asztalról, és mindegyikhez mond egy történetet.

A büszke szülők: Szalai Árpád és felsége, Ilike az ajándék Dakar-sapkákkal

- Már diákkorában előjött Balázsnak ez a szenvedélye. Tombolt a szocializmus, nem lehetett csak úgy külföldre menni. De ő megoldotta középiskolás és egyetemista korában is. Nyáron nemzetközi diákigazolvánnyal váltott vonatjegyet magának, este felült a vonatra, reggelig utazott, ott aludt, nap közben pedig nézte a városokat. A vonaton nagyon jó szállása volt. Lediplomázott, de az oklevelét még át sem vette, indult Alaszkába, a végén egyedül, mert a barátja, aki befűtötte, hogy aranyat mosnak, medvékkel birkóznak, végül itthon maradt, de adott neki egy címet, amit felkereshet. Na, az én fiam elindult, a barátjától kapott tengerparti címmel a zsebében szállt le a repülőről. Stoppolás közben olyan szerencséje volt, hogy egy székely magyar fiú állt meg az autójával és elvitte egy darabon. Hamar feltalálta magát, összebarátkozott egy New York-i hajótulajdonossal, nála dolgozott, hajóval kivitte a horgászokat a tengerre, fogták a nagy halakat, lefotózta őket, aki kérte, annak megpucolta a végén a zsákmányt, hogy feldolgozva vihesse haza. Rengeteg borravalót kapott, ráadásul a szomszéd hajótulajdonos látta rajta, hogy jó gyerek, megbízta a járműve rendben tartásával. Olyan gazdag lett egy hónap alatt, hogy az elképesztő. Majd útra kelt Alaszkában, de amikor leesett a nagy hó és a medvék tépték a sátrát, akkor otthagyta. Amerika volt a következő úti cél, persze LasVegast sem hagyta ki, na, ott elverte minden pénzét. Kocsimosást vállalt egy szervizben, ahol megismerkedett egy erdélyi magyar sráccal, akivel jóba lett, és aki rábeszélte a Dakarra. Balázs innentől számítja az autóversenyzést, mert évekkel később az elsőt ezzel az Amerikában élő erdélyi fiúval csinálta végig, amerikai autóval, huszonegy évvel ezelőtt - foglalja össze az előzményeket az édesapa, Szalai Árpád.

A magyar csapat a célba érkezés után. Előtérben Bunkoczy László (b) és Szalay Balázs

- Ilyen előzmények után gondolom, meg sem lepődtek a versenyszenvedélyén. De biztos nagyon féltették!

- Féltettük? Mesélek egy történetet. Egyetemistaként bevállalt egy németországi szakmai gyakorlatot egy ott élő barátjával. Így tudtuk mi. Közben a tervük az volt, hogy a német gyárban vezettetik a jelenléti naplót, közben ők elmennek Izlandra. Na, gondolhatja! Megbeszélték, hogy Berlinben találkoznak, és onnan együtt mennek tovább Izlandra. Balázs jó magyar módra felkészült, konzervekkel volt tele a csomagja, éjszaka motorozott, mert akkor kicsi a forgalom, és hajnaltájt elfáradhatott, talán ki is esett neki néhány pillanat, mert egyszer csak arra eszmélt, hogy egy szénával megrakott szekér van közvetlenül előtte, amiből hatalmas rúd állt ki hátrafelé. Félrerántotta a kormányt, legurult a töltésen, a konzervek szanaszét repültek, Balázs szerencsésen esett, mert egy szénakazalba huppant, a mellette landolt motor sértette fel a kezét, mentők vitték kórházba. Mi persze utólag tudtuk meg mindezt. Abban a hiszemben hívogattuk időnként, hogy a német gyárban dolgozik, a haverja rendre elmondta nekünk, Balázs ide ment, vagy oda ment, ezért nem tudunk vele beszélni... Aztán megkaptuk először a mentők számláját, és egy hétre rá érkezett a kórházi számla is Frászt kaptunk. Innen tudtuk meg, hogy nem a szakmai gyakorlatát tölti. Szóval a Dakar már meg sem lepett. Addigra már edzettek lettünk. Apám volt valamikor ilyen kalandvágyó, világjáró, vagyis ezt a tulajdonságát anyai ágon örökölte. De amúgy nagyon jó gyerek - folytatja Ilike, majd hozzáteszi:

- Itt ülünk a tévé előtt minden közvetítéskor. Balázsnak köszönhetem, hogy az internettel és a számítógéppel ennyire alaposan megismerkedtem. Nyolcvannégy éves vagyok. Hetvenéves lehettem, amikor megtanultam, mert meghallottam, hogy az autókat követni lehet a Szaharában a neten, hát gyorsan vettünk egy számítógépet, megkértem az ismerősöket, tanítsanak meg. Azóta minden egyes Dakaron követem, a monitoron látom, merre megy a kocsija.

A Szahara homokdűnéit gyakorlottan szeli a Szalay-Bunkoczy páros. A szülők minden évben a tévé és a számítógép előtt ülve szorítanak az embert próbáló viadalon indult fiukért Fotó: Zs. E., Opel Dakar Team

- Balázs mesél itthon arról, hogyan készül a versenyekre?

- Nagyon sokat beszélgetünk ezekről a dolgokról. Ma már külön szervizműhelye van, ahol sok mindennel foglalkoznak. Amikor amerikai filmet forgattak Magyarországon, és naponta összetörtek két-három kamiont, harckocsit, ezeket éjszakánként felújították a Balázsék, hogy másnap, harmadnap újra használhatók legyenek a forgatáson. Úgy tudom, versenyautókat is gyártanak a műhelyükben - mondja Szalai Árpád, majd felesége folytatja: - Az első két-három Dakaron még valakinek a kamionjába pakoltak be annyi cserealkatrészt, amennyit meg tudtak venni. Egy kis ládában volt neki az összes alkatrésze. Ma már van egy nagy szervizkamionja, ami nem a versenypályán, hanem mellette megy táborhelyről táborhelyre. Amikor megérkeznek, akkor a szerelők szétdobják az autót, felülvizsgálják, kicserélik, amit kell. Egy másik, külön versenykamionja is van már, ami a pályán megy, és segít, ha kell. Erre szükség is van, hiszen a pályán, verseny közben csak azt a segítséget veheti igénybe Balázs, amit benevezett a versenyre. Idegen autó nem hajthat be, még a másik szervizkocsi sem.

- Balázs sikeres vállalkozó. A Dakar csak a hobbija?

- A fiunk tényleg nem a profi versenyzők közé tartozik. Jól mondja. Ez hobbi neki. Amikor Balázs például a tizedik helyen végez, akkor az előtte lévő kilenc biztosan profi, aki egész évben autózik és ebből él meg. A gyerekünknek megvan mellette a saját élete, a biztos megélhetése, egyre kevesebbet ül autóba, a cégei és a családja elvonja a figyelmét, energiát.

Szalay Balázs szenegáli „fiúk" társaságában

- Pszichésen, fizikálisan nagyon megterhelő egy ilyen rali...

- Eleinte előfordult, hogy tíz kilót is leadott egy-egy futam során. Ma már öt kiló körül megy le róla alkalmanként. Talán hozzáedződött, minden szempontból. És mi is. Nagyon féltettük, főleg, amikor veszélyessé vált a helyszín, előfordultak támadások, táborhely fosztogatások. Az első időszakban, amikor még nem volt mobiltelefon, az volt a rossz, hogy nem tudtunk semmit. Állandóan ott ültünk a rádió előtt, és feszülten figyeltük a híradásokat. Hiába. Ötvenkét éves, de ő mindig a mi kicsi fiunk marad, akiért aggódunk - sóhajt nagyot Ilike. A férje veszi át tőle a szót: - A legidegesebbek talán három éve, a balesetükkor voltunk. Az itineren nem volt előre jelezve az árok, és ők nem vették észre, belehajtottak, és nekiütköztek a szemközti falnak, 180 kilométeres sebességgel. Csak járkáltunk fel-alá, tenni akartunk volna valamit, de mit Nehéz ilyenkor csak úgy itthon ülni. Balázs társának, Bunkoczi Lacinak akkor eltört a gerince. Azóta ezt az árkot Balázs-ároknak nevezik, így van jelölve az itineren is. A másik balesetük itthon, Magyarországon volt. Utána csináltattak Angliában egy speciális ülést az autóba, szó szerint rájuk öntötték a formát, és ez az ülés szinte százszázalékos védelmet jelent.

- Feleség, gyerekek mellett nem lehet könnyű a Dakar? Illetve nekik, az itthon maradóknak sem egyszerű...

- Amikor megnősült, a felesége pontosan tudta, milyen kalandvágyó a gyerek. Az esküvőt illetően sem hazudtolta meg magát, de ez is több mint húszéves történet. Egyszer csak kaptunk egy telexet Amerikából, annyi volt benne: megnősültem. Nagyjából egy hónapja ismerte Zsófit, amikor idehozták a lány kutyáját, vigyázzunk rá, mondták, mert ők utaznak Amerikába. Na, ott annyira összejöttek, hogy elhatározták, összeházasodnak, de nem akartak egy hónapot várni, ásó, kapa és a többi..., ezért átrepültek Floridába, ahol azonnal összeadták őket, konkrétan a tengerben állva mondták ki a boldogító igent. A házasságuk azóta is boldog, három gyönyörű gyermekük van, a tizenkilenc éves unokánk olyan, mint Balázs. Mikor a gyerekek kisebbek voltak, nagyon hiányzott nekik az apjuk, odavoltak érte, nehezen engedték el, amikor ideje engedte, mindig ő fektette, dajkálta, vitte iskolába őket, mindent megtett értük és a feleségéért, Zsófiért. Így van ez most is - hangsúlyozza Ilike. - Balázs a mostani verseny után, kedden hívott bennünket a reptérről, akkor indultak a Dakarról Bécsbe, onnan autóval jöttek Budapestre. Vasárnap várjuk őket haza, Rácalmásra. Ilyenkor összejön a nagy család. A lányomék is átjönnek, behozzuk a nappaliba a nagy asztalt, együtt vagyunk, beszélgetünk. Gabi lányunk sikeres pedagógus volt Pécsen, mégis hazajött, lemondott a tanult szakmájáról, amikor mi már a nyugdíjas éveinket akartuk élvezni, és átvette tőlünk a vállalkozásunkat. Tűz és víz a két gyermekünk, egy valamiben egyeznek. A családszeretetben, az összetartásban, kreativitásban. Nagyon büszkék vagyunk rájuk - teszi hozzá az édesanya, és a férje mosolyogva bólogat.