Apáti-Nagy Andrásné pedagógus a gubancos lelkű kamaszokról és az időben érkező tanári segítségről

- A jövő héten immáron 44. tanévét kezdi meg a dunaújvárosi Kereskedelmi és Vendéglátóipari középiskola kötelékében. Bizonyára mindig is tanárnak készült.

- Nem igazán! Előbb a közgazdasági tanulmányok iránt érdeklődtem, majd középiskolásként úgy véltem, számomra a jogi pálya lenne a leginkább megfelelő. Tanultam és hajtottam is becsülettel, ám a sors vagy a gondviselés másként tervezett velem. Kisbéren érettségiztem, majd egy esztendőt Győrben dolgoztam egy építőipari vállalatnál. Munkába menet az utam egy iskola előtt vitt el, és az intézmény előtt elhaladva mindig egy különös, korábban soha nem tapasztalt érzés kerített hatalmába. Engedtem a csábításnak és egy év múlva már tizenketted magammal sikeresen felvételt nyertem a Szegedi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakára. Itt eldőlt a sorsom, de őszintém mondom, hogy soha nem bántam meg!

Apáti-Nagy Andrásné megszokott helyén, a tanári asztal mögött: " Visszagondolva több mint négyévtizedes pályámra, elmondhatom, hogy ha újra kezdeném, ugyanezt a hivatást választanám "

- Pályakezdő pedagógusként Dunaújvárost, azon belül is egy szakmunkásképző intézményt választott. Magyar-történelem szakosként választhatott volna könnyebb terepet is az induláshoz.

- Pontosan emlékszem: 1972 áprilisában küldte el állásajánlatát Kreskay Zoltán igazgató úr Szegedre. Hallgatótársam, a gimnázium legendás testnevelő tanára, Váczi János biztatott, hogy jöjjek Dunaújvárosba. Szinte az első pillanatban magával ragadott Kreskay Zoltán, mindenki Zoli bácsijának szellemisége, amely hiszem, hogy napjainkig elkíséri ezt az intézményt. Pályakezdőként két osztály osztályfőnökeként kezdtem. Horváth Ernő szakfelügyelő úr azzal biztatott minket fiatal tanárokat, hogy bátran versenyeztessük diákjainkat, hiszen a versengés plusz motivációt jelent, és hihetetlen energiákat mozgósít. Ezt az utat követtem, és láss csodát, egy kis iparvárosi szakmunkásképző intézményből indult diákokkal is értünk el megyei és országos sikereket. A mai napig büszke vagyok ezekre az eredményekre, ahogy a mai diákjaink kiváló teljesítményeire is. Egy pedagógus életében mindig felemelő pillanat, amikor látja, hogy egy gubancos lelkű kamasznál megmozdul, megváltozik valami. Hogy az addig önbizalomhiányos, motiválatlan diák felismeri, hogy igenis van helye és feladata a világban. Minden iskolának ez az egyik fő küldetése, és boldog vagyok, hogy ezt a célt szolgálhattam.

- Lát különbséget a régi és a mai diákok között?

- Alapvetően nem. Én minden szeptember elején szövetséget kötök a diákjaimmal, annak érdekében, hogy teljesítsük a kitűzött céljaikat. Ez lehet egy jobb érdemjegy, a szakmunkás bizonyítvány, az érettségi. Ezért a célért kell dolgozni, hol szigorral, hol biztatással, néha egy kis lelkizéssel. A kamaszkor soha senkinek sem volt könnyű, ma sem az, de egy megfelelő időben és megfelelő módon érkező tanári segítséggel úrrá lehetünk a felmerülő problémákon. Klasszikusunk, Kazinczy Ferenc így öntötte szavakba örökérvényű üzenetét: Jót s jól! Ebben áll a nagy titok.

- Hozzászokott már, hogy a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének birtokosa?

- Még barátkozom a gondolattal. Boldog vagyok és örömmel tölt el ez a magas rangú kitüntetés, de leginkább a kollégák, a mai és az egykori diákok és szülők gratulációi jelentik az igazi elismerést számomra. Egyfajta összegzésre és számvetésre is ösztönöz ez a díj. Visszagondolva több mint négyévtizedes pályámra, elmondhatom, hogy ha újra kezdeném, ugyanezt a hivatást és iskolát választanám.