Táncoslábú versritmusok

A Verslábak címen futó táncszínházi előadás pontosabban Táncköltemény magyar költők műveire remek alapötletre épül. A koreográfus-rendező, Vári Bertalan Harangozó-díjas táncművész szándéka szerint elegyíti a próza és a tánc eszközkészletét, hogy létrehozzon egy eddig nem létező formát, s talán minőséget is. Ez részben sikerül is. A közel egy órás előadás több pontján kiválóan erősíti egymást a két merőben más életterű műfaj, azonban akad egy-egy olyan pont is, ahol nem mutat túl a puszta, s sajnos esetenként igénytelen eszközökhöz nyúló illusztráláson.

Látványos elemek szövedéke a Bartók Táncszínház első bemutatója. A darabot január 15-én és 27-én tekintheti meg legközelebb a közönség (Fotó: Ady Géza)

A sokszor valóban remek ötletek megmaradnak önálló szigetekként, nem szervesülnek egységes egésszé. Pedig dicséretesen megvalósított álom a születés ábrázolása, megkapóan szép a párkapcsolatok sokféleségének plasztikus megformálása. Hátborzongatóan drámai pillanatok születnek az előadás több pontján, mikor némán emelődik a test, csak a fal kiabál , fergeteges energiák szabadulnak el egy-egy dobogó lüktetésű Ferenczy György feldolgozás, vagy Ágnes Vanilla szerzemény alatt. Az előadás ezen részeinél érezhető igazán, miben is igazán nagyon jók új táncosaink (Eller Gusztáv, Hahn Jusztina, Hernicz Albert, Jaklics Liliána, Jászka Erika, Kárpát Attila, Kovács Dénes, Papp Éva, Széchenyi Krisztián, Takács Judit). Amint számukra ismerős terepen mozognak, kiviláglik vérprofi hozzáállásuk és tudásuk. Tagadhatatlanul a produkció legfelhőtlenebb pillanatai azok, amikor néptánc elemeket sorjázva, formációban mozognak. Ilyenkor felszabadultan, könnyeden, jókedvűen táncolnak teli erővel, energiával. Kissé rontja az összképet, hogy a koreográfia csak a középütt és távolabb ülők számára áll össze, a nézőtér széleiről már nehezen értelmezhetők a mozgáselemek miértjei.

A két prózai szereplőre (Polgár Lilla, Farkas Erik) nem kis feladat hárul, hiszen a mindenkori alaphangulat megteremtése a dolguk, mindemellett a koreográfiából sem maradhatnak ki teljesen, és énektudásukról is számot kell adjanak. Mindketten kitűnően teljesítik az elvárásokat, Lilla talán az érzelmesebb, játékosabb helyzetekben hitelesebb, míg Erik drámai ereje érdemel több szót. Fájó, hogy a láthatóan vállaltan nyílt színen történő öltözések nem csak látványukban, de hangjukkal is elvonják a figyelmet az épp csúcsosodó katarzisról.

A díszletről nem sok mondandó adódik, lévén annak hiányában jött létre az előadás, pusztán néhány iskolai pad és szék más-más funkcióba helyezése hozza az új és új helyszíneket a pódiumra ötletes világítási eszközökkel megtámogatva. Érdemes viszont említést tenni Zelenka Nóra betűmintás jelmezeiről, amelyek egyszerű összetevőikkel minden ponton csak erősítik a helyzetet, a mondandót. Még a meztelenség ábrázolása is oly jól sikerült, hogy jó néhány másodpercig abban a hitben ül a néző,
valóban csupasz emberi testeket lát.

Összességében egy fogyasztható, remek koncepciójú, helyenként kifejezetten látványos, időnként megható, drámai erejű produkciót mutatott be a táncszínház. Ám egy ilyen nagy múltú és nevű csapat bemutatkozásaként többet vártunk volna.