Útján e világnak...

Kedves Ádám!

Hogy is kezdjem. Nem készültél a halálra, élted az életet. Úgy mentél el, hogy el sem köszöntél! Nem szemrehányásként mondom ezt, csak azért, mert nem tudok értelmes magyarázatot találni erre. Amikor betértem hozzád, mindig a társaság és miattad tettem. No, meg a jó boraidért, elsősorban a Rajna mentiekre gondolok. Életünk része lettél.

Sokat beszélgetünk ma is rólad és arról, hogy mennyire szeretted ezt a kis üzletet, szinte itt élted az életed. Szerettek téged az emberek. Honnan tudom? Mert mondják. Hiányzol nekik, nekünk! Reggelente az első kávét nálad ittam meg. Mert útba esett. Na jó, nem csak ezért, hanem mert jó volt hozzád betérni. Kicsit miattad is. Mindig volt miről beszélgetni.

A történelmi sorsfordulóktól kezdve, a napi politikán át az esendő dolgokig. Amikor egy-egy hét végi programnál arról volt szó, hogy hol találkozzunk, egy szóval válaszoltunk: a Tumpeknél. Nem a Decanterben, nem a kávézóban, nem a Tojásházban, nem! A Tumpeknél! Neved fogalommá (is) vált. Azért írtam az „is”-t, nehogy elbízd magad! Persze volt mire büszkének lenned. Önmagad felépítve bekerültél a város vendéglátósai „Hallhatatlanok Klubjába”. Oda, ahová csak az igazán nagyok tudnak odaérni.

Az utóbbi időben már nem érezted jól magad, nem volt akkora tűz benned. Nem mondanék igazat, ha azt írnám, nem vettük ezt észre. Elvonultál a világtól. De azért mégis! Azt nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsan itthagysz bennünket, hiszen rövid időn belül sok jó embert veszítettünk már el. Épp elég volt már... erre jössz te is! Ezért ütött szíven a hír, az a felismerés, hogy többé nem találkozhatunk e földi létben. Isten veled Ádám!