Hétlövet - Vigyázzatok, lopok!

* Százmillió dollárra akarja perelni a Nike sportcipőgyárat egy strici.

A 26 éves Sirgiorgiro Clardy (micsoda ragyogó név, novellába illő) megdorgálta kicsit az egyik ügyfelet, aki nem mutatott megfelelő buzgóságot, midőn fizetésre került a sor konkrétabban fogalmazva szétrúgta az illető arcát, cseppet sem viccesen, a férfi plasztikai műtétre szorult Clardy kezelése után. De nem úszta meg a kalandot a 18 éves prostituált sem: ő is kapott, hogy miért, azt valószínűleg sosem tudjuk meg pontosan. Clardy részére az USA-ban járunk mindenesetre száz évet osztott ki a bíróság, ebben semmi meglepő nincsen. Abban már inkább találok, hogy még csak pár hét telt el, s az elítélt úgy döntött, saját hatáskörben pert indít a Nike óriáscég ellen. A rugdosáskor ugyanis egy Air Jordan cipőt viselt, s most azért szeretne gyenge százmillió dollárt beszedni, mert a használati utasításba, vagy egy, a cipőn elhelyezett címkére elmulasztották ráírni, hogy ha arcon rúg vele valakit és/vagy az illető arcán ugrál, az súlyos sérüléseket okozhat a lejjebb lévőnek. Márpedig egy potenciálisan veszélyes terméken , fogalmaz kézzel írott levelében a strici, a gyártónak kötelessége közölni az ilyesmit. A vicc, hogy nem zárnám ki teljes mértékben, hogy nem érkezik pár millió dollár a számlájára még egyszer mondom, Amerikában járunk. Szép, nem? Mondok szebbet: mert ez meg Magyarország, itt egy gondatlanságból két gyereket halálra gázoló ír autós diktálhatja a feltételeket kormányszinten, hogyan is lesz hajlandó leülni tizenvalahány év után úgy szűk másfelet, otthon. (Vegyük át még egyszer: százat kapott a strici a rugdosásért...) Ez még annyit se mondott a szülőknek, sorry: igaz, nem viszontperel semmiért... Egyelőre.

* A fogyasztók megtévesztéséért fizetett bírságot az egyik nagy gyorsétteremlánc.

Ám legyen, a legnagyobb, ha jól sejtem. Egészen hallatlan eset, komolyan, el se nagyon akartam hinni. A Gazdasági Versenyhivatal szerint a cég még 2012-13-ban egyes csirkehúst tartalmazó termékeit népszerűsítő reklámokban valótlan tájékoztatást adott a termék csirkehústartalmával, és az elkészítés során alkalmazott technológiával kapcsolatban amit én nagyjából úgy tudnék leegyszerűsíteni magyarra, hogy azt mondták bizonyos csirkehúsnak látszó azonosítatlan tárgyakról, hogy azok csirkehúsból vannak. Netán nyomokban csirkét tartalmazhatnak. Vagy valami ilyesmi. Márpedig ez nem igaz. A gond persze, jól értsük meg, csupán az, hogy állítottak valamit, ami nem felel meg a valóságnak: ha valaki, teszem azt csirkepihetollból, csirkecsőrből, csirkelábsarkantyú-körömből, csirke-bélbolyhokból, továbbá csirkeszem-zúzalékból készíti el a házi kukoricán nevelt csirkemell-steaket, az nem probléma, sőt, mi kérünk elnézést a tiszteletteljes kérés csak annyi, ne hazudjon, vágja szépen az arcunkba, mit kapunk. Szerintem azért a soha el nem múló zsemléhez, az ismeretlen pépekből készülő, szintén az uránizotóphoz hasonló felezési idejű sült krumplihoz vagy húspogihoz azért nem árt, ha van egy olyan szerény anyagi háttér, amivel elérhető, hogy soha senki ne kérdezősködjön komolyan. Amúgy tizenötmillióval küldték meg a világhírű céget: ez a brutális bírság, merthogy így keresztelte el a honi sajtó. Szerintem úgy két órányi forgalmuk után figyel be ennyi de nem kell irigykedni, jobb, ha simán tudomásul vesszük, hogy például a csirkemellet, meg a többit egyszerűen továbbra is ők tudják a legjobb áron beszerezni... A Tiszai Vegyi Kombináttól ha ugyan létezik még.

* Izzólámpát vásároltam a boltban.

Pukk itt, az emeletes ágy alatti kis munkahelyemen, a balomon szinte állandóan világító kislámpa izzója a minap diszkréten jelezte, neki lejárt a műszak, köszön mindent és adios. Irány a szakbolt, a nagy sietősen megveszem a nyolcszáz forintosat. Pénztár. Előttem egy polgártárs torlódik, nagyjából tíz, erősen különféle árucikkel, pitty, pitty, pitty... zöld, pinkód, oké, vásárlói kártya, oké, nyugta, oké, köszönjük, visz. Most jövök én. Pitty, nyolcszáz. Oké. A feltűntömre mérsékelten mosolygósra váltó pénztáros hölgy komótosan elővesz egy tapétázókést, és felvágja a dobozkám (egyébiránt cellux-szal is átragasztott) tetejét: ügyesen belesandít, alaposan körbepásztáz, aztán leteszi az árut, és visszaad két kilót, ksznm, fog közt szűr, hátha figyelik. Hm. Mondom, ne tessen már haragudni, de ez így most hogy szóval... izé... szerintem én kifizettem egy új cucc árát, álláspontom szerint a dobozával együtt, erre most kapok egy dobozt, aminek a teteje jóvátehetetlenül fel van vágva, ha ugye hazafelé teszem azt kiejtem belőle az izzót, jó nagy hülye vagyok ugye, hö? Azaz, vonjuk le, lett egy használt cuccom, új áron. Deal. Azt mondja a hölgy erre, kimérten, ő nem haragszik, de hát neki ez a dolga. De mi, bazmeg, édes pénztáros nő? Hogy megnézd, a gyanús külsőm mellett lopok-e is-e? Amúgy mit vizsgáltok, amikor kétszázötven kamerátok van a plafonon négyzetméterenként, plusz iksz biztiőr, cirkáló módban? És mit lopnék a másfélszer hat centis dobozban, Hawkings néném? Benzines fűnyírót? Két doboz csempét? Hatkaros rézcsillárt? Vagy csiszolt gyémántot is árultok? Mindegy: a parkolóban rájöttem, a doboz alja simán nyitható, oda-vissza.
És furcsamód ezzel a buta kis felfedezéssel dőlt el végleg, hogy akkor se megyek be többet, ha tíz forint lesz az aranyrúd darabja. Kelt mint lent, Dunaújváros. 1785.