Teleki Gergő Liszt Ferenc szerzeményeiből válogatott

Neves zongoraművészek között is alig akad, aki szívesen játssza Liszt Ferenc darabjait. Ennek oka, hogy a komponista-zongoraművészről az a hír járja, hogy napi tíz-tizenkét órát gyakorolta a skálákat, trillákat, arpeggiókat, hogy javítsa technikáját és kitartását. Ezeket gyakran használta műveiben is, rendkívüli technikai nehézségeket okozva azok előadóinak.

Teleki Gergő mégis a legmagasabbra állította a lécet, amikor kétszer negyven perces koncertjének műsorát kizárólag nagy formátumú zeneszerzőnk darabjaiból állította össze.

Annak példájaként, hogy maga is nagy formátumú előadó, olyan komoly felütést választott, mint a Transzcendens etűdök ötödik darabja, a Feux follets (Lidércfény), amelyet a szerző itáliai vándorévei alatt komponált. A szökőkút ihlette etűdöt, melyben Liszt önmagát és a tökéletes ujjtechnikáját állította különböző kihívások elé, sokan egyenesen eljátszhatatlannak tartják. A szerény, halk szavú előadó viszont olyan könnyed méltósággal szólaltatta meg az embert próbáló művet, hogy már az első kalapácsütéstől hallani véljük a víz csobogását, futnak lelki szemeink előtt a képek az ihlető szökőkútról.

A folytatásban sem adta alább, másodikként a szerző egész életművének egyik kiemelkedő mesterművét választotta, a Funérailles (Temetés) címűt, amelyet az 1848 49-es forradalom és szabadságharc bukása felett érzett fájdalmában írt. A verbunkos lassúk komor hangjainak furcsa ritmizálása pillanatok alatt átérezteti velünk a tragikumot. Nem csak halljuk, érezzük a drámát, a harsogó felkiáltójeleket, a mélyről feltörő fájdalmat. A plasztikus zongorajáték nyomán magunk is óhatatlanul visszaemlékszünk a szebb időkre, halljuk a harcra szólító harsonákat, harangokat. Az iszonyatos dinamika hátborzongató indulatokat sejtet, hogy aztán átadja helyét a kiürült, sivár fájdalomnak, a mindent elsöprő düh utáni csendnek. A zongorával kicsalt érzelmi hullámvasutas utazást dörgő tapsviharral hálálja meg a maroknyi, ám annál értőbb, lelkesebb közönség.

Az En Réve (Álmodás) felvezetésébe már egy kis filozófia is belekeveredik a húszas éveinek vége felé járó zongoraművész mondataiban. Néhány szó Adyról, az álomszerű anyagról, amiből vagyunk, a nanotechnológiáról, no és arról, hogy a valós történések láthatatlanul mennek végbe. Megérezzük a csendet, amiben megfogalmazódik minden, hogy aztán olyan hangorgiában részesítsen minket, hogy a végén még tapsolni is elfelejtsünk köszönetként a páratlan élményért.

Az 1. Mefisztó Keringőben is egyfajta álomvilágba kalauzol bennünket a szerző Teleki Gergő mesterivé tornázott ujjain keresztül, ám ez messze nem olyan nyugodt, és szép, mint az iménti élmény. Az előadó ujjai itt is játékosan, könnyeden futnak a fekete-fehér billentyűkön. A Desz dúr Consolation hangjait visszük aztán magunkkal a rövidke szünetre.

A második részre mindössze a zongoraművek történetének egyik megkerülhetetlen darabját, Liszt h-moll szonátáját tartogatta zongorista-zeneszerzői tapasztalatainak eredményeinek egyfajta összegzéseként. A hosszú-hosszú koncentrálás után felcsendülő hangokon átszűrődik az előadó lelki tisztasága, ahogyan könnyeden vezet át egyik hangulatból a másikba, kézen fogva visz mélységekbe és magasságokba érzelmekben, indulatokban. Nincs is más választása ez után a közönségnek, mint hogy harsányan ünnepelje a remek
előadót, s akarata ellenére ne engedje le a deszkákról.

Hosszas gondolkodás után úgy dönt, improvizálni fog. Így aztán lágyan rebbenő dallamok töltik be a teret, akárcsak egy szerelmes film főcímzenéjét hallanánk, hogy a pompás este után ezt a hangulatot vigyük magunkkal.