Zelei Béla, aki élt, s még ma is él -Tudta, hogy jövök. Nem ismert meg. Nekem könnyebb dolgom volt. A szeme... Nem változott...

- Száz évig akarok élni! Már közel járok hozzá... - mondta az ünnepelt, aki a bánthatatlanok nyugalmával dőlt hátra székében.

Zelei Bélának hívják. Nyolcvanöt éves. Nagyon rossz fizikai állapotban van. Legszívesebben a kerekesszéket választja közlekedési eszközéül. A legtöbb hétköznapi dologban segítségre szorul.

Azonban a végtelen mennyiségű szenvedés által megviselt fejből hihetetlen szempár világít ki, egy olyan agy üzeneteit közvetítve, ami egészen páratlan!

Tán vannak még e városban, akik emlékeznek rá.

Az 1970-es években ő szerkesztette az akkori Dunai Vasmű akkori üzemi lapját, amit akkor úgy hívtak, hogy: Üst. Pártlap volt, mint annyi mostani.

Zelei azonban úgy szerkesztette ezt a lapot, párttagként, hogy legtöbb csatáját saját pártjának korifeusaival kellett megvívnia.

Ez ma többnyire ismeretlen jelenség.

Megvívta csatáit. Itt is. Máshol is. Sokszor vesztett. Sokat kellett költöznie emiatt. Végül mégis nyert.

És még nincs vége...

Én már azt is tudom, hogy miért akar száz évig élni.

Kiszámolta.

Amikor azt kérdeztem tőle, hogy miért nem írja meg, amin átment, azt válaszolta: nagyon régen volt. Most még nem szabad felzaklatni azokat, akik élnek. De majd nemsokára írhatok!

Zelei Béla újságíró, szerkesztő, novellista, a Dunai Vasmű Üst című üzemi lapjának volt vezetője

Negyven éve nem találkoztunk. Nem mondom: régi énemhez képest csöppet megváltoztam. Például ötven kilóval nehezebb vagyok. Ősz. Szakállas. Ráncos.

A hetvenes években írott tárcanovelláiból összeállított kötete bemutatóján léptem oda hozzá. Tudta, hogy jövök. Nem ismert meg. Én könnyebben ráismertem. A szeme...

Nekiajándékoztam egyik kedvenc szerzőm, Kurt Vonnegut könyvét az idő relativitásáról. Átnyújtottam, bemutatkoztam.

Na, hogy kifejlődtél! Sajnos, ez a felkiáltása csak a termetemre vonatkozott.

Neki köszönhetem, hogy újságíró vagyok. Vagy őt átkozhatom emiatt. Ő fedezett fel. Rögtön az első évben ő is mentett meg a kivégzéstől. Leadtam neki egy cikket a vasmű vezérének sofőrjéről, aki a gyár egyik üzemében alaposan megpakoltatta főnöke eltéveszthetetlen kocsijának csomagtartóját anyagokkal, majd ellenőrzés nélkül kihajtott a gyárból.

Akkoriban valóságos, ideológiai és fizikai hajtóvadászatok dúltak a nép vagyonának fosztogatói ellen. Én meg épp szemtanúja lettem egy ilyen, tekintélyelvű fosztogatásnak. Megírtam. Fontolgatás nélkül. Úgy is adtam oda Zeleinek.

Rögtön elolvasta. Azonnal meg is mondta: a cikk jó! Nagyon jó! De nem közli le. Mert nem tudna megvédeni a vezértől. Annak túl nagy hatalma van.

Volt nem sokkal később egy másik lapnál egy másik vezetőm, aki leközölte egy ugyanilyen, megfontolás nélkül írott cikkemet, minden megjegyzés nélkül.

És nem tudott megvédeni. Mindketten buktunk.

Zelei most, a tárcanovelláiból álló könyve bemutatóján elmesélte, hogyan írta meg élete első publicisztikáját. A Csongrád Megyei Hírlapnál. Nagyon felkészült. Adatok. Összefüggések. Következtetések. Tanulságok. Szerkezet. Stílus. Nyelvezet. Leadta. A szerkesztő elolvasta, majd ugyanazzal a lendülettel vissza is adta. Nem jó! Írj mást! Zelei leforrázva elment, újraolvasta, rájött, hogy annál jobbat nem tud írni. Mi legyen? Fogott egy ollót, szétvagdosta az eredeti szöveget, a bekezdéseket némileg más sorrendben összeragasztotta, odaadta a gépírónőnek, hogy másolja le, majd beadta ismét.

Megjelent.

Nem sokkal később a szerkesztő feleségestől vendégeskedett Zeleiéknél. Nevetve mesélte: ne higgye az ifjú munkatárs, hogy ő nem vette észre, miféle stikliket művelt a visszautasított kézirattal! Dehogynem vette észre! Viszont közbeszólt egy minden pártutasításnál nagyobb hatalom: a lapzárta! Le kellett adni a cikket a nyomdába, mert a hátralévő idő alatt már senki nem tudott volna helyette másik, legalább megközelítően olyan alapos cikket írni arról a témáról.

Jellemző Zelei csatáira: kilátástalan alaphelyzetből nyer. Kiszámíthatatlan okokból. Majd az általa legyőzöttek legközelebb barátként jelennek meg nála, és a szövetségeseivé válnak.

Még nem mondtam, hogy haragszom rá.

Negyven évvel ezelőtt vettek fel először újságírónak. Akkor azt hittem, hogy a tehetségemért. Lehet. De annál biztosan többet számított az, amit csak évek múltán tudtam meg, hogy ő: „odaszólt". Őrjöngtem. Aztán egyre több olyan esettel találkoztam, amikor másokért szóltak oda, és azoknak még tehetségük sem volt.

Egyszer majd megbeszéljük ezt. Van még idő. Hiszen száz évig él.

Még meg kell írnia, majd a közvetlen hozzátartozók eltávozása után, hogy ki milyen ember volt. Ki kinek jelentett. Csak hogy a mai spiclik se felejtsék: jellemtelenség nem vész el.

Zelei Béla sokat tud. De soha nem írt jelentéseket. Annál több népi nyelvű riportot, jeges leheletű publicisztikát a móriczi „szoros úton" járó szegénységről.

Magyarországról.

Rólunk.

Gazdag ember, bár semmije sincs pár szón, mondaton, bekezdésen, szövegen kívül.

Élt.

Amíg megpróbáljuk utánozni, addig élni is fog.

Ha belehalunk, legalább együtt halunk meg.