A Lélekfestészet eredete

2017. január 21., 07:44 szerző: Szabó Szabolcs
komment
A „”dunaújvárosiként” is címkézhető nagy művészgeneráció egyik ikonikus és számos értelemben különutas szereplője Birkás István, akit pénteken délután életmű-kiállítással (is) köszöntött a Kortárs Művészeti Intézet.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

A 70. születésnapját ünneplő alkotót műtermében kértük fel némi múltidézésre.

- Sétáltunk a Móricz iskola felé, a Vasmű úton akkor volt egy tejbolt, ott egyszer csak hirtelen meg kellett állnunk. Alig múltam hatéves, nem értettem: miért is kell ácsorognunk. Felelték: mert meghalt Sztálin. Hát, nekem erről az emberről fogalmam sem volt, hogy ki ő. Emlékszem, már akkor is komikusnak tűnt ott ácsorogni, szívesebben mentem volna inkább a suliba - meséli első emblematikus Sztálin-, illetve dunaújvárosi emlékét a Szórád Márton úti aprócska, rendezett káoszban úszó műteremlakásban Birkás István, akit épp arra próbálunk rávenni: adjon némi időrendben is értelmezhető életpálya-interjút lapunknak.

- Apám szódás volt Kunmadarason, és az ebből fakadó aprócska egzisztencia már elég volt ahhoz, hogy osztályidegenek legyünk. A kényszerű kitelepítés előtt súgtak neki a helyi kocsmában, másnap már úton voltunk az épülő, új, szocialista város felé - idézi fel a történteket többrétegű mosollyal az országos színtéren is évtizedek óta számon tartott alkotó, aki kérdezz-felelünk közben rendre belelapoz a jeles évfordulóra készített kismonográfiába, amelyet Kertész László művészettörténész jegyez.

- Kitűnő tanuló voltam, köszöntöttem a Dózsa mozi térre érkező Gagarint is, némi pikantériát ad a sztorinak, hogy egy szót sem sikerült megtanulnom oroszul, a tanáraim egy lapra fonetikusan leírták, mit is kell visszamondanom. Komikus volt. Hatéves korom óta napi rendszerességgel rajzoltam. A mozi oldalában volt egy kis stúdiószerű szakkör, amelyet nagy lelkesedéssel vitt Szabó Lajos szocreál festő. Neki konkrét elképzelései voltak, ám engem igazából akkor az albumok érdekeltek. Fantasztikus világ tárult elém. Talán akkor dönthettem el belül, hogy én nem is nagyon szeretnék mással foglalkozni - említi pályaválasztásáról Birkás, akit végül Csasztka Ilona készített fel a középiskolai felvételire.

Szigorúan átvilágított dokumentumok. Birkás István pár éve kapta meg a központi levéltárból azt az összesítést, amely pontosan feltárja: a rendszerváltás előtti évtizedekben kik és miként figyelték meg, mit jelentettek róla és művészeti tevékenységéről Fotó: Ady Géza

- Már említettem, hogy itt a városban kitűnő tanuló voltam. A fővárosi művészeti szakközépiskolában egy egészen más világ fogadott. Tájidegen voltam, az osztályban ketten voltunk vidékiek. A kettesekért is meg kellett küzdenem. Az osztálytársak meg a tanárok például olyan nevekről vitáztak, mint Fellini vagy Thomas Mann. Két év kellett, amíg behoztam a lemaradásomat, végül jelesekkel végeztem. De nem is ez a lényeg. Valamilyen, számomra azóta is megfejthetetlen oknál fogva az egy roppant szabad szellemű és szabadon gondolkozó közeg volt. Kinyílt előttem a világ. Majd hamarosan be is zárult. Az érettségit követő bankett egy pesti étterem pincéjében volt. Lementem a megadott időpontban. Egyedül voltam, fél óra múlva jött két tanár meg egy diáktársam. A többiek akkor már Bécs felé tartottak. Volt osztálytalálkozónk is... Párizsban. Persze nélkülem, mert nem kaptam útlevelet...

Azt, hogy Birkás miként is került a rendszerellenes táborba, arra remekül rávilágít egy, számára a főiskolai tanulmányok végét jelentő történet:

- A középiskolás évek nyitott szellemisége után jóval vonalasabb világ fogadott a főiskolán. Mi, diákok érdeklődtünk a nemzetközi irányvonalak iránt, ám ez rendre nem találkozott tanáraink ízlésével. Volt egy hallgatótársam, aki rendre felkeresett, érdeklődött gondolkodásom, a munkáim iránt. Pár éve kaptam egy több kilónyi dokumentumot a levéltártól, amelyben arról olvashattam: ki és mit jelentett rólam. Így már összeállt a kép... Az akkori egyik legjobb barátom jelentett. Így lettem rendszerellenes, bár engem pusztán csak a művészet érdekelt, az alkotás új, akkor még számomra nem ismert irányai. Én a főiskolán is éjjel-nappal rajzoltam, festettem. Az ösztöndíjam soványka volt, így rendre hazajártam, így nem szakadt meg a kapcsolatom Dunaújvárossal sem. Azt azért már akkor is furcsálltam, hogy miért is igazoltatnak a városban... A sokadik feljelentés után az akkori rektornak lépnie kellett: megkérdezte, ugye akarok tanítani Dunaújvárosban? Mit tehettem, végül megkaptam a hivatásos képzőművész igazolványt, ám a főiskolát többet nem látogathattam...

Birkás hazatérte után nagy lendülettel kezdett bele tanári és művészi feladataiba. A tárlatok, pályázatok, műhelyek és persze családalapítás.

- Tanítványok? Érdekes kérdés ezt is. Van, aki mai napig előre köszön, kiállításain, bemutatóin büszkén vállalta, hogy nálam indult a pályája. Van erről egy jó sztorim is. Anno Újvárosban több szakkör, szabad műhely működött. Volt pár tehetséges fiatal, akiket többször is kiszórtak a felvételin. Kérdezték, átjöhetnének-e hozzám. Mondtam: hát próbáljuk meg. A következő felvételi időszakban már bekerültek a művészeti főiskolára. Egyiküket Móder Rezsőnek hívták, talán ismerős...

Birkás a rendszerváltás környékén a közéletben is aktivizálta magát.

- Az akkori SZDSZ-szel szimpatizáltam, tagja soha nem voltam. A kulturális bizottságot vezettem egy ideig, majd jöttek a parttalan elvi viták, no meg a számomra elviselhetetlen bürokrácia. Feladtam, eljöttem. Nem bántam meg.

Birkás az utóbbi évtizedekben emblematikus szereplője lett az országos képzőművészeti színtérnek. Az országos, meghívásos kollektív tárlatok rendszeres szereplője, sokak számára a mai napig hivatkozási pont.

- A munkáim letagadhatatlanul kötődnek ehhez a városhoz és ehhez a közeghez. Gyakran elgondolkodom ezen, és arra jutok, hogy van, létezik olyan, hogy „dunaújvárosi" iskola. A ma élvonalbeli alkotók közül érdemes megemlíteni például Keserue Zsoltot vagy Várnai Gyulát, akik nemzetközi kitekintésben is maradandót alkotnak. Én több mint négy évtizede ugyanabban a ritmusban élek. Átsétálok a városon, bemegyek a műterembe: csinálom azt, ami bennem van. Csak lesz belőle valami...

Névjegy

Birkás István Kunmadarason született 1947-ben. Művészeti tanulmányait 1969-ben fejezte be a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Dunaújvárosban él és dolgozik. 1970 óta számos egyéni és csoportos kiállításon szerepeltek művei Magyarországon és külföldön.

Művészi pályája fordulatokkal teli. Az absztrakt expresszionizmus hatását tükröző, harsogó akciófestészetet a nyolcvanas években megszerkesztett, homogénebb színvilágú kollázsok váltották fel. Újabb művei már nem egyszerű festmények: táblakép nagyságú vagy annál is nagyobb falakat épít. Fehérre festett homok kerül a farost alapra, és azok a régi, talált tárgyak, amelyek szülőfaluja és az elmúlt idők emlékét őrzik.

(Forrás: Kortárs Magyar Művészet - Faludy Anikó)

Szabó Szabolcs

2017. január 21., 07:44 szerző: Szabó Szabolcs

Hozzászólások

Részletes műsor

loader image

Műsorok betöltése...