A "se vele, se nélküle" réme

A szerzők között két nagyágyú, Neil Simon és Marvin Hamlisch neve már kevés rést hagy a pajzson, hogy bármi is beférkőzhessen egy felhőtlen szórakozással és nevetéssel eltöltött estéről számolhassunk be. Ha rés nem is, de repedés azért akadt a vérten, de a sebek azért nem fájdalmasak.

A függöny felgördülésekor impozáns látvány fogadja a nézőtéren ülőket. A félkörben elhelyezkedő díszletfalak mintája a zongora billentyűit formázzák, a baloldalon betűk, betűtípusok tarkítják ezt a képet, míg a jobb oldalon kottafejekkel szórta meg a díszlettervező, Juhász Katalin. Mindezek közé álmodott egy gigantikus lemezjátszót is, melynek karja, szerkezete variálható, így szükség szerint változtatható, ha kell, kanapévá, ha kell dobogóvá, vagy ha szükség és a jelenetek úgy kívánják, éppen kórházi ággyá. Lenyűgöző látvány, lenyűgöző elképzelés. Kár, hogy csak recsegve - ropogva működik, és a végére épp ez válik a gördülékeny történetmesélés legnagyobb kerékkötőjévé.

Bonyolódó pároshelyzetek Szomor György és Balogh Anna kettőse a Bartók színpadán

Pedig a szerző a könnyűműfaj etalonját öntötte a szövegkönyvbe, Miklós Tibor fordítása is parádésra sikeredett. Gondoljunk csak az olyan kiszólásokra, mint hogy A magával folytatott beszélgetés olyan, mint a szervizben lévő autó. Az ember soha nem tudja, mit kap vissza. Komoly baj a fellépőkkel se nagyon van. Szomor György (Vernon) az évek során popzenészből rutinos színésszé érett, s ha eszközkészlete nem is végtelen, sem hiátust nem hagy, sem bántó megoldást nem alkalmaz az este folyamán. Énekesként pedig immár sokadszor bizonyítja, sokáig nem kell félnie még a trónfosztástól. Hangját vérprofin használja a magasabb és a mélyebb regiszterekben egyaránt, előadásmódja kifejező az intimebb, csendesebb helyzetekben, és a kitörő érzelmek tolmácsolásában egyaránt. Balogh Anna (Sonia) figurája eleve nem kíván eget rengető színpadi alakítást. Az izgága, tapintatlan, szétszórt, állandóan késő, szeleburdi, kissé öntelt, idegesítő fiatal szövegíró alakját könnyeden hozza, és énekhangja is megfelel a szerep kívánalmainak, különösen az erőteljesebb hangzásoknál domborodik ki tudása.

Így aztán a nézőnek már csak mindezt befogadni, nevetni, elérzékenyülni, néha aggódni kellene, és élvezni a csodás zenéket, meg a látványos koreográfiát. Ez utóbbira nem sok lehetőséget hagyott a mozgást jegyző Kerekes Judit. Az időnként a szereplők többféle énjeként feltűnő kart (Burány Árpád, Nagy Róbert, Molnár Sándor, Farkas Boglárka, Török Tünde Judit, Litauszki Enikő) nem állította túl nehéz feladat elé, amit ők egy lejáró próba szintjén meg is valósítottak. A legnagyobb gondot az jelenti, hogy Seregi Zoltánnak nem sikerült összefognia az előadást. Hiába kapnánk el a jelenet hangulatát, a végtelen hosszúságúra nyújtott átrendezések rendre kizökkentenek, így a színészeknek újra és újra a nulláról kell elkezdeniük minden újabb megjelenéskor. Nehezen érthető, hogy a szereplők különböző énjeit jelképező jelmezekben folyik az átdíszítés, majd egyszercsak egy gyenge poén (újraéleszteni egy plüss szívet) kedvéért műtősfiúk és lányok kerülnek a színpadra, és ezen túl már ők díszítenek.
Ha mindettől hajlandók és képesek vagyunk elvonatkoztatni egy bő két és fél órás előadás esetében, akkor viszont valóban egy kellemes este emlékét vihetjük magunkkal, mely teli bájjal, szöveges és helyzet hozta humorral, kellemes dallamokkal, példával az életből, melyben akár magunkra is ismerhetünk. Az előadás is olyan, mint a történet, olyan se vele, se nélküle.