A Tóth Viktor Arura Trióval indult az őszi zenei sorozat a KMI-ben

A SZÜRET a társművészetek párbeszédét, a kortárs művészetek árnyaltabb, komplexebb megismerését kívánja támogatni - írták korábban a szervezők. Az őszi zenei sorozat első hangjainak felcsendülése előtt a sorozat megálmodója, főszervezője, Farkas Bogi köszöntötte azt a jó harminc kultúr-ínyencet, akik péntek estéjüket a Tóth Viktor Arura Trió lemezbemutató koncertjének, a minőségi jazznek szentelték. Nem véletlen a szóhasználat, hiszen a Szemed kincse című album – amely a formáció első korongja – egyfajta hálaadás a zenekarvezető állítása szerint.

A lemez címe is Weöres Sándor-i gondolat, hogy egyetlen kincsed a könnyed. „Az album egyfajta örömzene, köszönet annak, akitől kaptuk ezt a nagy szerencsét, nem is annyira azt, hogy számot írhatunk meg koncertezhetünk, esetleg az embereknek örömet okozhatunk, nem, hanem hogy szemet kaptunk a szépség látására... Megnyitottak minket a szépre. Úgy érzem, hogy nekem ezt ünnepelnem kell. Ezért hálaadás, minden kompozíció ezen a lemezen." – írja ajánlójában az együttesvezető.

A három kitűnő zenész (balról jobbra: Tóth Viktor szaxofon, Orbán György bőgő, Lukács Miklós cimbalom) ihletett muzsikájából áradó meztelen tisztaságot áhitattal hallgatta a szerencsés közönség (lentebb). Fotó: Ónodi Zoltán

Már a Tóth Viktor Arura Trió tagjainak neve is garancia a minőségre. Tóth Viktort (szaxofon) a fiatal magyar jazz generáció egyik legtehetségesebb tagjaként szokás aposztrofálni, Lukács Miklós (cimbalom) klasszikus zenészként és zeneszerzőként is nevet szerzett magának, Orbán György (bőgő) számos fontos nemzetközi fesztiválon is fellépett, Szakcsi Lakatos Béla formációjában is játszik. A szemhunyásnyi idő alatt elröppenő másfél órát valóban egyfajta spirituális megnyilatkozás, mélymeditációs élményközvetítés jellemezte. A lágyan, szívbemarkolóan fájdalmas balladák, leheletfinoman lágy dallamai a lelkek legmélyére hatoltak, hogy egy jó ritmusú tempóváltással csaljon mosolyt az arcokra az életigenlő pörgés a zenében.

Megesett, hogy éjszaka, egy kivilágítatlan mezőn találták magukat, a lég megtelt a sötétség félelmet gerjesztő, nyikorgó, huhogó, neszező hangjaival. Hol a végletekig fokozta a cimbalom-bőgő kettős a feszültséget, hol lágy, indiai dallamokkal folyt szét a muzsika a teremben. Kivételes zenei tehetségük talán nem is a mindannyiuknak kijáró szólókban érzékelhető leginkább, hanem abban, ahogy egymás gondolataiban, érzéseiben élve eggyé olvadnak az ihletett pillanatokban. Jól tetten érhető mindez a szaxofonos virtuóznál, aki a koncert nagyobbik részében lehunyt szemmel engedte át magán a harmóniákat, hogy aztán míves, öreg, kopott hangszerével eldúdoljon egy szívéből kiáradó dallamot.

A megérdemelt vastaps alatt mindvégig azon jár az eszem, mégiscsak életet kéne lehelni egy jazzklubba.