Atombunkerba zárt Rákosi

Érthető okból állították színpadra a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Házában Hamvai darabját, hiszen a szerző azt kifejezetten erre a helyszínre írta. A bohózat 1953-ban játszódik, a történések idején éppen a Bartók Béla Művelődési Központ ünnepélyes avatója folyik. Ebből a néző túl sokat nem láthat, hiszen a darabbéli események Sütő Miklós, frissen kinevezett kultúrházigazgató (Gulyás Hermann Sándor) irodájában történnek, a színpadnyíláson keresztül erre van rálátásunk. Ide érkezik Gaál Alíz, a Nemzeti Színház ünnepelt dívája (Vándor Éva - Jászai-díjas) sofőrjével, Bödörrel (Suplicz Mihály), akinek a csoportképet is el kellene készítenie az est folyamán Rákosi elvtárs mellszobra köré gyűlt helyi nagyságokról. Ebben a térben féltékenykedik Sütőné Manci, az igazgató felesége (Páder Petra), ármánykodik Sulyok Ferenc, a pártitkár (Quintus Konrád), képzelődik Remete Gyula, a tanácselnök (Kiss Attila), szaglászik Pippolo Luigi, az olasz riporter, Rákosi elvtárs barátja (Gasparik Gábor), idézi fel tériszonyosan nagyúri múltját Czeglédy Flórián, a portás (Jakab Csaba). Itt igyekszik csábítani Bellácska (Tőkés Nikoletta), akiről kiderül, az iq-ja kisebb, vagy a ruhája, itt várja a nagy fekete autó érkezését az ügyelő (Fritz Attila), miután az agyvérzés határára került, itt nyomoz Szabó Vera, ÁVH-főhadnagy (Polgár Lilla), itt ütlegel gumibottal a rendőr (Dubai Péter) és itt tart kiselőadást a sertések párzásáról Vagács Júlia, állatorvos (Polgár Lilla).

A különböző minőségű szöveg- és helyzetkomikummal túlzsúfolt előadást Tóth József Jászai-díjas színművész jegyzi rendezőként, akinek igazán nehéz dolga lehetett, hiszen az ilyen poénoktól amúgy is hemzsegő darabban a legnehezebb az arányt, a mértéket jól eltalálni. A Sztálinvárosban ez remekül sikerült, úgy, hogy még oly finom, aprócska szellemességekkel is megtöltötték, mint amikor a a tornasor elhadarásakor a színészek családnevei hangzanak el, vagy „A Major, az nem visz, az vitet!”, viszmajorból kiinduló szójáték, amely Major Tamás múljára utal.

Példásan kidolgozott mozgások dicsérik a majd két hónapos felkészülést. Pontosan kimunkált kézfogások, az épp akkor, épp oda billenő létra, forduló szék. A játéktér (Tóth József) és a jelmezek (Kiss Julcsi) pontosan tükrözik a kor hangulatát, még olyan nüanszok is beleférnek, mint hogy a portás barna köpenyén zsebórájának lánca fityeg. A színészi játék minden figura esetében az átlag felettivé érett. Talán csak Suplicz Mihály kissé karikatúraszerű figurája és Kiss Attila hús-vér esetlenségű, kitűnő szerepformálása lóg ki a sorból. Bájosak a nyitótáncot járó kicsik, a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttes táncosai (Szabó Dorka, Suplicz Mimi Luca, Franyó Ivett, Mérei Jázmin Pálma, Molnár Zsófi, Breznyán Virág, Juhász Adorján, Majdán Máté, Lukács-Soós Ádám Soma, Urbán Soma,Turóczi Balázs, Bajusz Balázs) is.

Nem tudni, a szerző és az alkotók mely közönségréteget célozták meg az előadással, hisz a poénok jó részét csak azok érthetik, akik éltek is abban a korban, akik még emlékeznek, milyen hastáji remegést okozott egy rendőr látványa, tudják, milyen könnyen elvittek bárkit is egy meggondolatlan mondatért. Ők pedig messze nem biztos, hogy ennyi év távlatából már képesek felhőtlenül nevetni rajta. A poénok jó része persze enélkül is működik, összességében kellemes estre számíthat a széksorokba ülő néző.