Unatkoznék, ha nem tudnék festeni - Beszélgetés Balla Attilával

2017. március 09., 11:30 szerző: Balla Tibor fotós: Balla Attila
komment
Dunaújváros - Elemek címmel a magát dunaújvárosi művészként aposztrofáló Balla Attila alkotásaiból nyílik retrospektív kiállítás pénteken a Kortárs Művészeti Intézetben. A művészt kérdeztük.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

- A kiállítás anyagát Zsinka Gabriella és Deák Nóra válogatta. Lejöttek Csongrádra, és állították össze az anyagot, én nem is akartam belefolyni. A fontos az volt, hogy egy kicsit betekintsünk a kezdetekbe is. Lesz egy-két tájjellegű kép nyájjal, meg ilyenekkel, volt néhány kép, ami nagyon aprólékosan felépített, konstruáltabb világú munka, ami a kezdeti, svédországi korszakomra tekint vissza.

Ezzel eljutottunk a kilencvenes évekig, onnantól pedig a kiállítás bemutat egy-egy képet napjainkig. Van egy pár nagyméretű kép, amit soha nem tudtam bemutatni, csak egy részét láthatta a közönség egyszer Szegeden, raktárakban voltak éveken keresztül. Itt is épp, hogy befértek az ajtón. A nagy sárga egy centin múlott csak, hogy becsúszott az ajtón.

- Nem sok önálló kiállításod volt Dunaújvárosban.

- Önálló tárlatom az Iparkamarában volt Tábori Csaba meghívására, de két-három évenként az Újpart Egyesület tagjaként a Dunaújvárosi Tárlaton voltam jelen, és tizenéve egyszer egy fehérvári tárlaton. Miután a szüleim meghaltak, nekem a várossal gyakorlatilag megszakadt a kapcsolatom. Évente egy-két alkalommal, ha átutaztam, akkor megálltam, egy régi baráttal vagy osztálytársammal egy kicsit beszélgettem, és jöttem vissza Csongrádra, ahová kétezer környékén költöztem.

Felszámoltam a budapesti létemet is, és mint egy remete élek egy tanyán elvonultan, teljes izolációban tizenhét éve. Azért választottam ezt az életet, mert kíváncsi voltam arra, hogy mit hozok ki így magamból. Egy régi tanyasi iskolaépületet vásároltam, ahol négy tanterem van. Ebben láttam a lehetőséget arra, hogy meg tudom festeni azokat a nagyméretű képeimet is.

- Mi vonz a nagy méretben?

- A méretben önmagában semmi, de ez a fajta friss festészet, amit én képviselek, ez azért bírja a méretet. Nyugat-Európában megszokott, hogy ekkora méretben fest valaki. Persze ez sokba kerül, hiszen nagy az alapanyagigénye. Viszont nekem az, hogy dolgozni tudjak, a lételemem, rettenetesen unatkoznék, unám az életemet, ha nem tudnék festeni. A festészet számomra olyan, mint másoknak az utazás, hogy elmegy a világ különböző pontjaira. Én a belső utazásaim alkalmával ugyanazt az élményt élem meg. Nekem fontos, hogy dolgozni tudjak, és nem sajnáltam soha a pénzt a képeimre.

- A textúra a lényeg?

- Számomra nagyon fontos az anyagszerűsége, a textúrája, a pasztózus, vastagon festett anyag. Nekem fontos, hogy a képnek legyen teste. Úgy érzem, hogy azokat a pszichés energiákat, amelyek a festés során a felszínre törnek, azokat én így tudom érzékletesebbé, érzékelhetőbbé tenni. Fontos, hogy meglegyen a kellő mennyiségű anyag, és azok olyanok legyenek, amelyekkel jó kontaktust tudok kialakítani. Ilyen például a homok, a legősibb anyag, ami körülvesz minket. Nyolcvankilencben, amikor elkezdtem igazából festeni, rájöttem, hogy a műtermi munka nem nekem való.

Elkezdtem kijárni az érintetlen tájba, a vizuális és akusztikus szennyezést kizárva. Az egyik képemet, ami félig meg volt festve, a szél beledöntötte a homokba. A homok belekerült a képbe, és nem jött le. Viszont ahogy söprögettem, kapargattam, rájöttem, hogy nagyon szép. Akkor jött az a gondolat, hogy ezzel a lehetőséggel éljek. Azóta is használom.




Balla Tibor

2017. március 09., 11:30 szerző: Balla Tibor fotós: Balla Attila

Hozzászólások

Részletes műsor

loader image

Műsorok betöltése...