Klasszikus bohózat egy korról, amikor mindenki résen van, de hiába

A műsorfüzet szerint közben fény derül számos eredetileg elhallgatásra ítélt titokra, hibára. Például arra, hogy van erkély, de mégsincs, az avatásra ítélt kultúrház alatt pedig egy szép nagy atombunker lapul. Hogy mindebből miként találnak kiutat az elvtársak, a kultúrház igazgatója, a párttitkár, valamint a tanácselnök vezette álomcsapat, az a novemberi premieren kiderül. A rendezőt, Tóth Józsefet kérdeztük.

- Ön választott darabot?

- Dobák Lívia kért fel, hogy rendezzek valamit. Azt biztosan tudtuk, hogy vígjátékot, vagy bohózatot akarunk létrehozni. Átnéztünk egy csomó olasz és francia komédiát, amikor eszembe jutott, hogy van ez a kiváló darab, amit Hamvai Kornél kifejezetten ide, ebbe a városba, ebbe az épületbe írt. Átolvastuk még egyszer, és e mellett döntöttünk. Kornél is örült a döntésnek, hiszen eredetileg ide írta.

- Hogyan találkozott a darabbal?

- Láttam, hogy műsorra tűzik a József Attila Színházban ezt a darabot, de magát az előadást nem láttam szerencsére. Ugyanis akkor egy csomó mindent máshogy csinálnék. Nem tennék bele valamit, mert esetleg abban az előadásban láttam, vagy éppen ellene dolgoznék. Így teljesen szűz szemmel és füllel tudok nyúlni a darabhoz.

Fotó: Ady Géza

- A vígjátékok világa, a könnyebb műfaj közelebb áll önhöz, mint a drámáké?

- Nem annyira könnyű ez a műfaj. Ez a legnehezebb műfaj. Most épp egy olyan jelenetet próbálunk, ahol majdnem minden szereplő színen van. Meg kell oldani, ki hová menjen, ki nyitja ki az ajtót, ki nyitja ki az üveget, ki tölt kinek miközben nagyon lényeges mondatok hangzanak el. Nagyon fontos, hogy milyen tempóban történnek a dolgok, hangzanak el a mondatok. Fontos, hogy egy vígjátéki lüktetést adjunk neki. Pattogni kell a mondatoknak, mint egy jó pingpongmérkőzésen, ahol egy asztalnál nyolc játékos van, ahogy gyerekkorunkban forgót játszottunk.

- Várhatóan hozzá kell nyúlni az eredeti szöveghez a próbafolyamat során?

- Nem kell hozzányúlni. Néhány magyarázó mondatot kell csak beleírni, mert így túl gyors, nem tudjuk felfogni, mire gondol az író. Ilyenkor lelassítunk, visszakérdezünk. A szereplő pedig még egyszer elmondja a lényeges mondatot, hogy mi is fel tudjuk fogni, mi történik. Így jelezzük a nézőnek, hogy egy nagyon lényeges dolog hangzott el.

- A szereposztásnál voltak sarkalatos pontok?

- Egyértelmű volt a szereposztás. Ismerem a társulatot. Átnéztük a szereposztást és tulajdonképpen minden szerepre megvolt a megfelelő emberünk. Kornélt sem kellett nagyon győzködni ez ügyben. Neki csak életkori problémái voltak, ugyanis a Vándor Éva játszotta színésznő Gaál Alíz és a Páder Petra játszotta igazgató feleség, Sütőné Manci a darab szerint egykorúak. Kértem, hogy erősítsük meg azt, hogy annak idején ők ugyan találkoztak, de egy tanítvány, tanító viszonylatban. Így ezt is megoldottuk, és helyreállt a rend.

- Gondolom, nehéz feladat lesz a mókázásra hajlamos társulatot visszafogni.

- Szerencsére. Így nem nekem kell kitalálni mindenféle bolondságot, ők kitalálják maguknak. Sokkal nehezebb lenne, ha nekem kellene mindenféléket kitalálni. Így ezer ötlet közül válogathatok. Most elképesztő nehéz próbánk van, mert egy koccintás kellős közepén játszódik a jelenet. Most találjuk ki, hogy kinek a kezében van pohár, kiében nincs, ki koccint kivel. Fontos, hogy a szobortalapzaton legyen egy vermutos pohár, az íróasztalon egy vizespohár, a kisasztalon hat vermutos, a titkársági szobában legyen egy fél üveg vermut, és kikerüljön még két mosatlan pohár, mert azoknak története van. Most ezeket járjuk végig, ami nagyon nehéz, de nagyon sokat kacarászunk.

- Dunaújvárosban már nem először jár

- Voltaképpen eléggé régen járok Dunaújvárosba. Tagja voltam a Huszonötödik Színháznak. Akkor Iglódi István egy rendezésében játszottam itt. Aztán Szolnokra kerültem, onnan is nagyon sokat jártunk ide tájolni, mint ahogyan Győrből is. Most pedig játszom a Május! című előadásban is, amit az előző évadban mutattunk be Szikszai Rémusz rendezésében. Nekem nem ismeretlen, nem új ez a város. Akkor kezdtem el ide járni, amikor még a barlanglakásokban laktak. És az elég régen volt. Nagyon szeretem, hogy ilyen nyugodt város. Bár budapesti születésű vagyok, de tizenkét évet töltöttem a fővároson kívül, így nagyon hozzászoktam a sokkal lassabb vidéki tempóhoz. A rohangálás, az egymás torkának szorongatása nekem nem tetszik, ettől már elszoktam. Most nagyon jó megint egy jó társulatban és egy kicsit nyugalomban lenni.