A budafoki Péter-Pál utcában történt - emlékezés március 8-ról

2017. március 08., 11:00 szerző: Mohai Lajos
komment
Dunaújváros - Március nyolcadikát a feleségemmel nem szoktuk megünnepelni. Két, kitörölhetetlen emlék miatt.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

1957. március nyolcadikán, este fél tizenegykor két géppisztolyos, pufajkás, és két rendőr zörgetett az ajtónkon… Több fogdában, börtönben jártam, a végállomás pedig a kistarcsai, majd a tököli internáló tábor volt.

Gondolatok kényszerei rohannak meg, nincs menekvés, együtt kell élnünk velük.

1945. január 10-e körül lehetett. Az ostrom miatt a Péter-Pál utca egyik pincéjében laktunk, már elfoglalt területen, a belövéseket pedig a Vár felől kaptuk. Furcsa végigélni ezt, annyi év után, de erőszakosan kopogtatnak rám ezek az árnyak, sokszor követelőzve dübörögnek, hogy keltsem életre őket. Később hosszú időre elfeledkeztem róla, de aztán ismét előkúszik, mint egy haldokló sebesült, szánalmas és ijesztően intő példájaként a háború borzalmainak.

A II. világháború budapesti harcait a fővárosi épületek is megszenvedték. Kezdődött a szabadrablás...

Két katona jött be a pincébe, kettő kint maradt őrizni a bejáratot, nehogy valaki elszaladjon a kis kapitányhoz, akitől rettegtek és aki kordában tudta tartani őket. Egy bizonyos idő után az ember félelemérzete is megszokja és közömbösen fogadja az eseményeket, de csak azért, mert nem hat az újszerűség erejével. A félelem apró kínjai nem csökkennek, csak tudjuk, hogy mi következik a rettegés végtelen, gonosz játékaiban.

Mégis, szokatlan volt a durva mozdulatokkal kísért szitkozódó szavak özöne, ami a két orosz katona borgőzös szájából tódult, és állandó hányaveti kapkodásuk a géppisztolyukhoz a megszokottnál nagyobb ijedtséget keltett bennünk. A józan ember ugyanis még meggondolja, hogy mit tesz, de a részegség a maradék meggondolás és tisztességes viselkedés magvát is félretolja az amúgy is durva lelkekben.

Tántorgón jöttek be, s mint imbolygó bogarak a fény körül, megrészegülve kóvályogtak az ágyak között, gondolomra félretolva egy-egy takarót. Pillanatok alatt bizonyossá vált, hogy az italtól vérgőzös szemek most nem óra, arany, vagy egyéb értékek után kutatnak, a kezek erőszakos mozdulata kétségtelenné tette szándékukat. Egy éltesebb kereskedőcsalád takarója lendült először a levegőbe, amit aztán fitymálva le is ejtettek.

Mi következtünk. Anyám és nővérem nadrágban. A szívem hevesen vert a félelemtől, hogy felismerik-e csalásunkat. Tovább mentek.

Kószáltak össze-vissza az ágyak között, minden látható értelem és cél nélkül, majd váratlanul száznyolcvan fokot fordultak a tengelyük körül, és valószínű, maguk sem fogták fel, hogy ballagnak kifelé. A két, kint álló őr közül egyik megunta a várakozást, befelé botorkált, szintén ittasan. A pince elején lévő ágyaknál találkoztak össze, szinte összeütköztek, és egy pillanatra meg kellett állniuk. Az egyik balra fordulva egy ággyal került szembe, amelynek dunyhája alól leplezhetetlen, fekete hajzuhatag ijedezett elő, s a félig eldugott arc alabástrom fehérsége még ingerlőbbé tette a jelenséget.

A részeg test egy pillanatra kihúzta magát, és ezt a pillanatnyi, feszes mozdulatot száz ijedt tekintet kísérte. A nő talán húszéves lehetett, mellette feküdt húgocskája - barna, kamaszkorban lévő kislány - és az anya. Egy pillanat, s már ült az ágyán, farkasszemet nézve a három idegennel, nyitott, lihegő szájjal, amelynek szélei legörbültek az undortól és a visszafojtott sírástól. Az orosz letette fegyverét, ledobta kabátját és a nőre vetette magát.

Korabeli képünkön az utcai harc kellékeivel egy szovjet katona áll lesben a rommá lőtt Budapesten
Fotó: Fortepan

Percekig folyt az egyenlőtlen küzdelem, néha hörgő sikolyféle hallatszott artikulálatlanul, amíg a pincelámpák fénye pirosra festette a száz, remegő arcot, a pince nyomorult lakóit, a legyőzött férgeket, bennünket. Egy erős rúgástól az orosz csaknem hanyatt esett, sehogy sem tudott az ifjú lány közelébe férkőzni. A húg tágra nyílt szemekkel az ágy sarkába kuporodott, az anya szintén felocsúdott a szörnyű rémületből, sírni, ordítani és jajveszékelni kezdett.

A másik kettő megittasulva a fehéren csillogó, ruganyos lábaktól a lányhoz ugrott, mint két, eszét vesztett fenevad, lefogták a fáradtságtól ernyedő combokat, majd az első rávetette magát a megbénult nőre. Éles sikoly vágott a szívekbe és bugyoni kezdett a vér, az anya ordított, a húg pedig keservesen zokogott.

Íme, a két legszebb titka, az ember legbelsőbb szemérme itt feküdt sírva és tehetetlenül, egy agyonszenvedett nép mártírja, a meggyalázott nő vádoló felkiáltójeleként. A katona valami vigasztalásszerűnek tűnő hangot hallatva próbálta nyugtatni a szerencsétlent, míg szájából dőlt a borgőz, a nő tehetetlenül jajongott, mint egy fáradtan síró gyermek, és közben öklendezett a hányingertől. Aztán jött a második, jött a harmadik, az első kiment az őrtállóért, felváltani az őrzést, hogy ő is osztozzék a rablott kéjek mámorában. A csendesülő sírás félájult nyöszörgéssé fajult, a szemek kifordultak a fizikai fájdalomtól, a fekete, összekuszált haj, mint szemfedő takarta az arcot…

Erről nem beszéltem senkinek. A megrázó élmény elemi erővel hatott rám, és megfogadtam, hogy soha az életemben nem leszek durva, vagy erőszakos egyetlen nővel szemben sem. A sokkhatás megmagyarázhatatlan, végtelen empátiát keltett bennem, tisztelni a nőt, akinek az életünket köszönhetjük. Akinek teste és illata végtelen szeretetet érdemel.

Ha meg akarod tudni, mi az igazi boldogság, a szívét szerezd meg, és adj át neki egy csokor virágot.

Ha meg akarod tudni,
mi az igazi boldogság,
a szívét szerezd meg...



 

Mohai Lajos

2017. március 08., 11:00 szerző: Mohai Lajos

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások

Részletes műsor



Műsorok betöltése...