Kemény István volt a Vendégségben 2.0 meghívottja

A sorozatzáró beszélgetésen - mely fájdalmasan szűk körben zajlott - megfontolt, ám lelkét csupaszra vetkőztetően őszinte beszélgetőtársra talált legrégebbi barátjában, Kemény Istvánban. Egy-egy feldobott témába is oly mélyen bele-beleragadtak, hogy hogy jó hetven perc elteltével - az órára tekintve - gyors hirtelenséggel kellett elkanyarítani a beszélgetés végét. Mert hát a József Attila-díj mellett még számos díjjal kitüntetett tollforgatóról, tollforgatóval bőven van mit beszélni.

Kiderült példának okán, hogy az utóbbi három esztendőben mindösszesen négy-öt verset írt, de totál kész egyetlen egy sincs. Elárulta azt is, hogy kétféle félkész vers van nála, az egyik, amelyik a füzetben pihen, és úgy leírva félkész, meg az, amelyik késznek van nyilvánítva, de valamiért hibás, és ezért félkész. Már tudni, hogy az ötvenes éveinek derekát taposó alkotónak még mindig nem sikerült rájönnie, hogy mitől indul el egy vers, csak annyit tud, hogy ki kell várni, ki kell kínlódni. Azt is elárulta, hogy amikor tíz évvel ezelőtt 2-3 évig nem írt semmit, akkor Nick Cave verseinek fordítása közben jött rá, hogy verset írni jó. Arra is fény derült, hogy a családjában abban nőtt fel, hogy írni alaptevékenység, és komoly Ady kultusz uralkodott náluk. Nem csak magának, közönségének is bevallotta, hogy túl sok szomorú verset ír, és nyomasztóan kevés jövőképes sort talált az életművében, viszont ideális képei mintha letűnt korok emlékfoszlányai lennének. Beszélt önértékelési problémáiról, arról, hogy családjában senki nem vitte semmire, ezért kapálózik sorsa ellen. Azt is megvallotta, szappanopera írásból él, a Barátok közt dialógusait írja.