Költészet napjára

A költészet a boldogság képessége a legnyomorúságosabb körülmények között is. Meghitt, bensőséges viszony a világgal és önmagunkkal. Emberi arcot ad a létnek. Varázshatalmú eszköz a szorongás és a sivárság ellen. Szebbik énünk, ünnepi létformánk.

Személyiségünket fontossá, a világot értelmessé teszi. Élni segít. Általa mélyebben, teljesebben, intenzívebben éljük át a létezést, s gyönyörködve megtapasztaljuk lelkünk erejét, szépségét és szabadságát.

A költői szó az elmének gondolat, a szívnek érzelem, a szemnek kép, a fülnek zene. Az egyetlen művészi eszköz, amit a kezén-lábán megbilincselt, börtönbevetett ember is használni tud. Világot alkothat belőle, s általa megőrizheti lelke erejét, elevenségét. Mégis az emberek, amikor kiszabadulnak a mindennapok taposómalmából, nyersebb ingerekre, brutálisabb izgalmakra vágynak. Akció, krimi, horror, pornó kell nekik. De a költészet, mely ősforrása és ősmintája minden művészetnek, megmarad, elváltozva, elvarázsolva, rejtőzködve bár, de mindenütt jelen van. Ragyog a szép lányok mosolyában, ott bujkál a kedves nénikék tipegésében, s meg-megcsillan a rockgitárok húrjain. Manapság a költészet leghatásosabb formája az expresszív könnyűzene, legbensőségesebb esszenciája pedig a lírai költemény. A múzsák, bár másképp mosolyognak, mint korábban, velünk vannak s velünk maradnak a világ végezetéig. És: szívébe súgják a szomorkodónak: Mint letakart kalitkában,benned is néma madár van.Tollát ha fésülnék fények,ragyogna csőrében: ének. 

Ragyogjon! Igen, ragyogjon a vers! Hogy tényleg így legyen, fogadjuk meg Weörös Sándor tanácsát: „Olvass verseket oly nyelveken is, melyeket nem értesz, de lehetőleg ismerd eredeti hangzásukat, kiejtésüket! Így eljutsz oda, hogy anyanyelved szövegeit is majd olvasni tudod a tartalomtól függetlenül is. A versek belső, igazi szépségét, testtelen táncát csak így élheted át.” És azt is mondja a költő, hogy: „a vers eleven áramot sugároz, melytől megrázkódik az ösztön, az érzelem, a képzelet, a szellem, az egész lény.” De nem kell mindezt azonnal teljesen tudomásul vennünk. Weörös azt vallja az olvasó és a költemény első találkozásáról: „Nem fontos, értik-e, de az idegek borzongjanak, mint a kifeszített húr a szélben.” Milyen igaz! Ezt megerősíti Karinthy Frigyes is, akiről kevesen tudják, hogy kiváló költő is volt: 

„Hallgasd meg, aztán /mondd utánam ezt: Versben mondom, /hogy jobban megjegyezd.Tedd most szivedbe /és füledbe el - Az értelmét majd /megtudod, ha kell.”

Mért nem így történt ez az iskolában? Miért kutattuk azonnal az eszmei mondanivalót? Mennyivel meghittebb viszonyban lennénk a versek világával: legbensőbb, legigazibb, legtitkosabb lényegünkkel, mindazzal, amiért ténylegesen vagyunk.