Meghallgatás whiskeyvel - Pataki Anna hegedűl, énekel és keresi a helyét a világban

- Eleve elrendeltetett volt, hogy a zene lesz az életed?

- Igen. Nem kattantam be, a fél családom zenész. Anyukám hegedűs, nagymamám zongorista, nagynénémhez jártam a zeneiskolába hegedülni. Kicsit talán irányítva voltam, de azért én is kellettem hozzá. A hangszert is anyukám választotta. Dunaföldváron csak két választási lehetőség volt, zongora, vagy hegedű, esetleg fuvola, furulya. Utóbbiak már akkor sem álltak közel hozzám. Mivel picike volt a kezem, egyértelmű volt, hogy hegedűs leszek. Érdekes módon az szóba sem került, hogy esetleg Dunaújvárosban tanuljak.

- Otthon állandóan szólt a zene?

- Úgy is lehet mondani. De nem mondanám, hogy mi ilyen zenebolond család vagyunk, csak szeretünk zenélni. Sokan azt hiszik, hogy biztosan fanatikusok vagyunk, pedig nem. A művészet mindig is jelen volt a családban. Apukám révén is, aki sokáig a Bartókban működő Iskolaszínházi társulat tagja volt.

Pataki Anna a dunaújvárosi Skicc Művészeti Egyesület tárlatának megnyitóján is fellépett a dunaföldvári szerb templomban
Fotó: Hankusz Kálmán

- Más művészeti ágba is elkalandoztál, vagy csak zenélsz?

- Régen, egész kicsiként hosszú évekig grafikára jártam Bakos Andráshoz. Nagyon szerettem hozzá járni, mert az nem csak a rajzról szólt. A festészet, meg a képzőművészet mindig is érdekelt. A hat osztályos gimnáziumot még Dunaföldváron kezdtem, de azután tizennégy évesen elkerültem Kecskemétre a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolába. Addig tartott, hogy rendszeresen rajzolni jártam, később már csak, ha órán unatkoztam. De erős a kötődésem a festészethez. Stílusban egyértelműen az impresszionizmus a kedvencem, nagyon szeretem azt a bizonytalan, megfoghatatlan valamit, ami a fantáziámra bízza, hogy gondoljak, amit szeretnék abba az elmosódott valamibe. Szeretem, hogy nem konkrét, nem egyértelmű. Még most is nyáron, ha van egy kis időm, előveszem a vásznat otthon és előkerül az akril festék is. Természetet nagyon szeretek festeni, főleg vizet, meg fákat.

- Kicsit magadnak való vagy?

- Nem akartam elszakadni a szüleimtől. Sokáig agyon ragaszkodtam hozzájuk. Most kezdek önállósodni. Lassan nyolcadik éve kollégista vagyok, nem vagyok otthon. Mindig is szerettem otthon lenni, minden hétvégén hazajártam. Az, hogy akkor mennyire vagyok a családdal, az egy más kérdés, mert bezárkózni mindig is szerettem a szobámba. Merthogy írogattam is régebben. Mostanában is szoktam naplót írni. Meg hát versekkel is próbálkoztam. Azok talán nem voltak annyira sikeresek, de a gondolataimat szeretem leírni szabadon. Mindenképpen érzem, hogy valahogyan ki kell adnom magamból. Mivel soha nem voltam kommunikatív, beszédes ember, ezért így oldottam meg, hogy akkor leírtam.

- A Hoppáré Zenekar mellett van más is az életedben?

- Hegedűs vagyok, az a fő csapás irány, zeneművészeti egyetemre járok Győrben. Most vagyok negyedéves, most fogok diplomázni. Utána még lesz egy gyakorlati évem, mert hegedű tanári szakra járok. Pedagógusnak készülök, de majd meglátjuk, hogy mi lesz. Lehet, hogy zenekarozni fogok, az lesz a vége, de majd meglátjuk. Most úgy érzem, nem fogok visszajönni Földvárra. Vagy Győrben maradok, de lehet, hogy Szombathely lesz belőle. Ott van a hegedűtanáromnak egy régizenei zenekara. Lehet, hogy abban fogok játszani.

- A Hoppáré az első zenekaros kirándulásod?

- Igen. De ez is az ölembe hullott. Az éneklés mindig ott volt az életemben a hegedülés mellett kiskoromtól kezdve, és elsősorban a népzene. A szolfézstanár lett figyelmes a hangomra és foglalkozott velem. Aztán felléptem Dunaföldváron különféle rendezvényeken. Aztán később Kecskeméten is adódott lehetőségem. Ha valahová népdal kellett, akkor engem hívtak. Most pedig Győrben egy éve vagyok ennél a zenekarnál.

- Hogy találtak rád?

- Burai Zsolt, a zenekar gitáros, vezetője egy kocsmában keresett a meglévő énekes mellé egy másikat, kérdezgette a zenészeket, hogy ki tud énekelni. Stílusosan whiskeyvel a kezében tartott meghallgatást a kocsma előtt. Akkor nem voltam ott, de az egyik lány, akinek nem jött össze a dolog, engem ajánlott maga helyett, mondván, hallott szolfézsórán énekelni, és bátran ajánl. Akkor Zsolt felhívott, meghallgatott, és felvett. Titkon mindig erre vágytam, de nem kerestem a lehetőséget, úgyhogy nagyon örültem neki. A gondviselésre bíztam, ha kell, akkor majd jön a lehetőség. Jött is. Másnap már mentem is énekelni.

- Kicsit mintha sodródnál.

- Nem vagyok a tervezés embere az biztos. Nagyon nem. Várom, hogy jöjjenek a hatások. Szeretem, ha meglepetésszerűen jönnek a dolgok.

- Akkor a terveidről ne kérdezzelek?

- Nem érdemes. De azért is érzem, hogy egy darabig Győrben maradnék, mert a Hoppáré pár évig még remélhetőleg működni fog, és szeretném ezt csinálni.

- Ha egy más stílusú zenekar vezetője megkeres?

- Az attól függ, milyen stílusú az a zenekar, mert a dzsesszéneklést nagyon szívesen kipróbálnám. Még nem vagyok benne jártas, de kipróbálnám magam. Nincs is igazán példaképem, nem a dzsesszénekesek motiváltak. A népzene, meg a dzsessz nagyon hasonlóak. Nagyon kötöttek az alapok, de az improvizálás nagyon szabaddá teszi. Mindkettőben ezt szeretem. Jobban el tudom engedni magam benne, mint a komoly zenében. Ezért szeretek énekelni, és nem hegedülni. Végre ki tudok egy kicsit kapcsolódni, és valami egész mást csinálni. A népzenét is sokkal szabadabbnak érzem. Ez inkább csak egy érzés. Talán meglepő, de sem népzenét, sem dzsesszt nem hallgatok töménytelen mennyiségben, hanem szeretem magam otthon érezni magam benne, azt, hogy én művelem. Érdekes, hogy nem annyira hallgatom.

- Zenéből élni kockázatosnak tűnik. A zeneipar haldoklik. Nem félsz, hogy mi lesz?

- Nem. Eszembe sem jut. Bízom abban, hogy minden jó lesz. Az sem biztos, hogy én mindig zenével fogok foglalkozni. Nem kötöm magam ehhez. Nem akarom magam elkötelezni a zene mellett. Hátha még más is van bennem.

- Mi jöhet még szóba?

- A művészettörténetet is nagyon szeretem, meg a nyelveket is. Nem görcsölök rajta. Bízom benne, hogy minden jó lesz.