Nemzeti, Dallas, Thomas, Anconai - Csankó Zoltán a bársonyos hangú művész a Bartókban szerepel

– Imádtuk. Nekünk, a játszóknak ez volt a szaloncukor. Kétszáz előadás ment le belőle, de Bálint András megunta, pedig még mindig sorba álltak a jegyekért. Egy fantasztikus ünneppel lett vége. Egy magánszínház később elővette, de akkor nem vállaltam el. Annyira féltem, hogy az a sok szép élmény a visszájára fordul, és keserű szájízzel lesz vége. A bemutatón könnybe lábadt a szemem, nagyon sajnáltam, hogy nem vállaltam el. Kárpótolt a sors, de nem csak most, hanem utána két évvel a Centrál Színházban. Óriási siker volt, úgyhogy én összesen olyan kétszáztizenvalahányszor játszottam.

– Már nem kihívás?

– Nagyon örültem a felkérésnek, de egyszerre ijesztő is, hogy itt vagyok egy általam nagyon jól ismert előadásban, és egy általam nagyon szeretett kolléga szerepét játszom. Hasonló helyzet egyébként, mint a Nem félünk a farkastól-lal történt velem, amit itt Dunaújvárosban mutattuk be. Amikor először hívtak Győrbe játszani, akkor erre a darabra hívtak, de az öregebb szerepre. Rettegtem tőle. Száznegyvenkilencszer játszottam előtte. Tudathasadásos állapot volt. Bálint András minden mondata, hangsúlya ott volt a fülemben, és a sajátom is persze. Amikor Sárközi Józsival beszélgettem, az olyan volt, mintha magammal beszélgettem volna. Nem értettem, miért nem abban a ritmusban mondja, ahogy én mondtam. Nagyon nehéz volt tőle szabadulni. Amikor Dobák Lívia felhívott, azt gondoltam, úgyis most ilyen vándorszínész vagyok, eljövök ide, megismerek új embereket, Csizmadia Tiborral sem dolgoztam eddig, Dunaújvárosban is régen voltam, egy a szívemnek kedves előadás, szerep, jó olasz dalok, tehát elvállaltam. Na, most ott tartok, hogy még mindig nem tudok leválni. Most sokkal nehezebben megy, mint a másiknál.

„Dunaújvárosban is régen voltam, egy a szívemnek kedves előadás és szerep, jó olasz dalok, tehát elvállaltam.” (Fotó: Zsedrovits Enikő)

– Közel harminc évnyi múlttal még fél egy szereptől?

– Persze. Egyre jobban félek. Van egy híres történet. Barátaim, Jordán Tamás és Koltai Róbert álltak a kaposvári színház színpada mellett, és nézték, ahogy a frissen végzett színészek és a segédszínészek valamit próbáltak. Egyszer csak megszólalt Koltai: Te, ezeknek még nincs veszélyérzetük! Ez egy kulcsmondat. Nekem már nagyon nagy a veszélyérzetem, én nagyon tudom, hogy mi az, amiből baj lehet. Arról nem is beszélve, hogy most már az ötvenharmadik évemet taposom, és az az ifjonti éles ész, ami a szövegtudáshoz elengedhetetlen, már azért nem olyan. Már elkérem előre a szövegkönyvet.

– Ön mintha visszafelé csinálná a klasszikus színészkarriert. A Nemzeti Színházból vidékre...

– Valóban, én most visszafelé csináltam. Szakmai szempontból úgy érzem, hogy szépen mentem fel a ranglétrán. Szolnokon kezdtem segédszínészként egy évig. Már volt egy pici tapasztalatom, mire a főiskolára felvettek. Az Arany János Színház után isteni szakmai lehetőségként áthívtak a Radnóti Színházba, ahol eltöltöttem tizenegy évet. Ráadásul a fénykorában, amikor az ország egyik legjobb művészszínháza volt. Egyenes út vezetett a Nemzeti Színházba, majd berobbant Alföldi Róbert, és vége lett. Nem akarom bántani, a mi szakmánk ilyen. Ha maradok, akkor nem ismerhettem volna meg azóta a nagyon kedves győri kollégákat, vagy azokat, akikkel itt dolgozom. Egyik oldalon vesztettem, de nyertem is nagyon sokat.

–Nem zavarja, hogy ahogyan Kristóf Tibort James Onedinnel, úgy önt Bobby Evinggel azonosítják?

– Volt időszak, amikor zavart egy picit. Elmúlt. Rájöttem, hogy az végül is az életem része. Teljesen felesleges védekezni ellene. Volt két-három év, amikor a Radnótiban elkezdtem jó szerepeket játszani, akkor azt éreztem, hogy hagyjanak már békén ezzel a Dallassal, beszéljünk inkább a színházról. De nem voltam eladható Dallas nélkül. Van egy jó sztorim erről. Győrben, közönségtalálkozón történt az Úri muri előadás után, középiskolás diákokkal. Komoly kérdésekre komoly válaszokat adtunk. Aztán az egyik gyerek megszólalt: Én szeretném, ha Csankó Zoltán idézne egy picit a Thomas, a gőzmozdonyból. Az is az életem része lett. Újabb és újabb generációk nőnek fel rajta. A mai napig csinálom, és még mindig élvezem.

- Festeni szokott még?

- Már nem festek. Nincs rá időm. Festettem egy fényképszerű, állatos képet. Két évig tartott. Nagyon szórakoztatott. Egyébként csináltam egy kétperces rajzfilmet is, Lábikrából kaviár címmel. Az is nagy kihívás volt.

–Mindenbe ilyen bátran beleveti magát?

– Ami nagyon elkezd érdekelni, abba igen. De most az utazás miatt már nincs időm ilyenekre. Néha kicsit teniszezek otthon a játékkonzolon, járok kicsit billiárdozni, focizni, fallabdázni. Ez sok, ahhoz képest, hogy milyen keveset vagyok otthon.

– Nem töri össze az embert ez a rengeteg utazás?

– Egyelőre nem, még bírom, még szórakoztat. Életformává válik, mint amikor annakidején Pestről mentem Dallast szinkronizálni Budára. Az is hosszú út volt, több mint egy óra. Életformává vált, és most ez tulajdonképpen hasonló. Nem tudtam volna elképzelni, hogy Győrbe járkálok vonattal, autóval, de hozzászoktam. Amikor ide először jöttem a nyolchuszas busszal, kicsit megijedtem, hogy most ez mindig így lesz? De megszoktam, és kialakult, hogy mikor megyek ki, veszek egy kis pogácsát, majd itt az újságot.

– Ugye nem ezt képzelte nyolcvanháromban, a főiskolán, hogy mostanra lesz utazó színész?

– Nem így képzeltem, persze. Ahogy mondta, kicsit fordítva csinálom. Szabadúszó vagyok, de mondhatnám, hogy a győri színház tagja vagyok, mert ott minden évben játszom kettőt, és nagyon számítanak rám, és nagyon megbecsülnek. Elégedett vagyok, mert fantasztikusan jó szerepeket játszom. Ami miatt nem vagyok elégedett, az az, hogy egyáltalán nincs szakmai figyelem a vidéki színházakon.

–Nem először jár itt.

– Először ezerkilencszázkilencvenötben jártam itt, akkor egyáltalán nem volt időm körülnézni sem. Most több lesz. Már most, mióta itt vagyok, sokkal többet láttam. Kikötésem volt, hogy akkor vállalom el, ha itt tudok aludni időnként, hogy ne kelljen folyamatosan ingáznom, mert akkor nem fogom szeretni ezt az egész produkciót, mert annyira lefáraszt. Már néhány estét, délutánt itt töltöttem, már elmászkáltam néhányszor. A Duna-partot még azért hagytam ki, mert mindenki azt mondta, hogy oda akkor menjek, amikor már gyönyörű idő van, mert akkor annyira fantasztikus. Szemezgettem a szobrokkal már messziről, de még nem jutottam le. De el fogok menni.