Paál Lajos töprengő kötetéről

Paál Lajos különös ember. Egykor Fehérvár egyik utcájában sétálgattunk esztétikai-filozófiai problémákról beszélgetve. Láttam, Lajosnak ide-oda jár a szeme. Megiramodott, lehajolt és fölvett valamit. Felém nyújtotta: „Látod, ezt meg lehet tapintani, meg lehet markolni. A többi nem számít.” Egy féltégla volt a kezében – Írja Kiss Kálmán.

Egyik korai költői szövegében meg ezt olvashatjuk: Nézem, s minél tovább nézem, annál jobban látom az asztalt. S mikor úgy tűnik, legjobban látom, már nem is látom, csupán tudom a kerti terasszal együtt ezt az asztalt itt. Kellemes ez a tudás előtti vagy utáni állapot mondom magamnak, kissé elbizonytalanodva már.

Ennél nagyobb szubjektív hitelességgel lehetetlen ábrázolni a jelenségtől a lényegig tartó utazást , az ismeretelméleti átváltozást. Paál Lajos problémázgató, töprengő, a leghétköznapibb dologban is rejtélyeket, titkokat gyanító ember. Lírája létköltészet, különös csendbeszéd, versei, melyekben néma harangok szólnak, a hosszú tűnődések rövid, tömör dokumentumai.

Paál Lajos szemlélődik, meditál. Nem kifelé, hanem befelé figyel. Az izgatja, hogy mit tud előhívni az ürességből, a semmiből, a lét és a lélek önmagán túli világából. Döbbenetesen szép költői képeket. Néhány példa: kifehéredő vágta, loccsanós zajával száll a szél, üveg alá szorult nevetés, önmagán túlra keskenyedett gondolat, trombitahang rézragyogásban, világra kiáltó hallgatás.

Paál Lajos (j) kötetét idén ősszel a fehérvári Vörösmarty könyvtárban mutatták be a nagyközönségnek
Fotó: FMH

A versekben a jelenségek a lét és a nemlét közt láthatók, hol a Minden fényében, hol a Semmi árnyékában. Vannak is, meg nincsenek is. Szüntelenül mássá válnak. Ahogy a klottgatyás királyfiból a szerző a jövőn túl ballagó öregemberré lett, úgy változik át minden valami mássá. Minden oly elmúlt már olvassuk, de kapunk némi vigaszt is: Egyedüli reményünk az örökkévalóságra, hogy voltunk.

Hiányoznak a kötetből a köznapi gondok, örömök, a társadalmi, politikai problémák, eszmék. A költő és az olvasó a szubjektív lét, az egzisztencia mélyeit megsejtve átéli saját mulandóságát, halandóságát, s az idő, a halál tükrébe tekintve felismeri a létezés értelmét, a lét és a nemlét egységét, a költővel szólva a fehér mindenség semmijében fehérlő saját semmijét.

Térjünk vissza a Földre! Ne okoskodjunk, ne fontoskodjunk, hiszen Paál Lajostól mi sem idegenebb.

Bizonyság erre legfelejthetetlenebb remeklése:

A vers

Használaton kívüli / építmény / néha körüljárja / a tulajdonos / néha elüldögél előtte / hosszasan /Semmi jut eszébe ilyenkor / és semmi / sem

Fantasztikusan bölcs irónia, önirónia, könnyed, játszi humor bujkál a sorokban. Ez is a szerző sajátja. A verseket képzőművészeti alkotások egészítik ki, pasztellek és tusrajzok. Ezek mind összefüggéseket, viszonyokat érzékeltetnek a magas elszántság szintjén. Itt finom, puhán és árnyaltan színezett lapok hajolnak gyengéden össze, ott hasonló síkok tűnnek át többszörösen egymáson, emiatt meg egyszerű keretekből épül olyan kompozíció, hogy a középpontba helyezett alak, fölmagasztosul, szinte tapintható a szakralitás. És fák.

Különböző mezőkön, más-más formában, változatos alakzatokban sejtetik az élet titkait. Róluk ezt olvashatjuk az egyik versben: Feketerigó bennük az árnyék. Felejthetetlenül szép kép.

A tusrajzok mások, markánsan érzékeltetik az elvont, stilizált plasztikusságot, még a negyedik dimenziót is, hiszen minden alkotásban mozgás, történet is rejlik.

A rajzoló és versíró Paál Lajos, a mindig töprengő tanárember nem kimódoltan, hanem spontánul, ösztönösen filozofál. Nem gondolatokat közöl, hanem megérzéseket öltöztet költői képekbe. Végső soron tán az sugallja, hogy nincsenek dolgok, csak folyamatok, nincsenek fogalmak, csak metaforák, de úgy teszünk, mintha lennének dolgok, lennének fogalmak.

Ez a szellem tragikus ellentmondása, s ezt feloldani sohasem lehet. Bizonyosságot keresve bizonytalanságot találunk, a teljességet kutatva a részek hálójába gabalyodunk. Én sem tudom feltárni Paál Lajos könyvének lényegét, csak itt-ott megközelíteni. Még olvasnom kell műveit, ki tudja hányszor. De tudom: érdemes. Igen, Paál Lajos könyvét tán nem is olvasni, hanem olvasgatni kell, sokszor, nagyon sokszor.

Egészen addig, amíg meg nem fordul a dolog, s a könyv kezdi olvasni az érdeklődve fölé hajoló ember lelkét.