Siker: csak kemény munka árán - Snétberger Ferenc tehetséges gyerekek felkarolásában is jeleskedik

- Mennyi idejét, energiáját viszi el ez a tevékenység?

- Nagyon sokat. Délelőtt 10-kor kezdek, 2-ig tanítok egyfolytában, aztán van egy kis szünetem, néha egy-egy gyereket még elvállalok délután, vagy zenekari próba van. A többi időmben komponálok, a saját dolgaimat intézem, de az ember elfárad egy idő után.

- Könnyen igent mondtak, akiket meghívott tanítani?

- Nem nagyon kellett hívni senkit, mindenki örült, hogy egy ilyen alapítvány működik, többen jelentkeztek, mint ahány oktatót föl tudunk venni. Nagyon nagy odaadással végzi mindenki a munkáját.

- Az talán nem meglepő, hogy zenészek készek voltak támogatni aktív munkájukkal a tehetségközpontot, de jelentkeztek-e az irodalom, vagy a képzőművészet képviselői is az ön köreiből?

- A tanítványoknak nyújtott segítség formájában igen, azoknak a gyerekeknek, akiknek valamilyen nehézségük van az iskolában. Inkább nyáron van ilyen, mert akkor több idejük van a tanítványainknak. A tavaszi időszak nagyon lefoglalja őket, egyik célunk, hogy minél több bemutatkozásra kapjanak lehetőséget növendékeink, és arra komolyan kell készülniük.

- Mi a története annak, hogy gitáros lett, nem hegedűs?

- Nálunk a gitár dominált. Az én édesapám szintó származású volt. A kelet-európai területeken élők többségükben romák, Nyugat-Európában meg sok helyütt szintók élnek. Az őseim Ausztria területén vándoroltak. A dédszüleim telepedtek le aztán Magyarországon. Egyébként édesapám fiatalon trombitált is, meg hárfán is játszott. Az édesapja tanította, egy kisebb hárfán a szintóknál a hárfa is jellegzetes hangszer volt. A hárfa aztán egyszer csak elromlott, és nem lehetett megcsináltatni. A gitár nem olyan drága, könnyű szállítani meg hát jó hangszer is. Így lett a gitár.

Snétberger Ferenc: Ha sikerült egy koncert, ha jó volt, akkor érzem magamat is sikeresnek. Fotó: A szerző

- Az ön tehetsége mikor vált nyilvánvalóvá?

- Gyerekkoromban édesapám és édesanyám is látott bennem valamit, ők írattak be zeneiskolába Salgótarjánban, ők gondolták, hogy komolyabban kell tanulnom a zenét. Aztán az első tanárom megerősítette ezt. 14 éves voltam amikor éreztem magam is, hogy ezen a pályán maradok. Aztán Budapestre kerültem, a Konzervatóriumba, az egy óriási dolog volt, sok zenésszel jöttem össze akkor. Az elején nehéz volt, de a zene tovább segített ebben is, mint később aztán másban is. A zene egy nagyon pozitív dolog. Ha komolyan vesszük, és úgy is játszunk, az segít bennünket az utunkon. Nagyon nehéz szakma, mert nincs olyan nagy közönsége, de nagyon nagy dolog, hogy azt csinálom, amit szeretek, imádok, és ha még meg is tud belőle élni az ember, hát attól meg a világon nincsen jobb! Szerintem ezt kevesen tudják elmondani magukról. A jazzből nehéz megélni. Sok kollégát ismerek, aki nem koncertezésből él, hanem tanít.

- A zalaegerszegi koncerten egy amerikai és egy svéd partnere volt. Ők is ilyen cipőben járnak?

- A bőgős kollégám, Anders Jormin Göteborgban professzor, felsőfokon tanít. Joey Baron, a dobos világhírű, nagyon keresett.

- Hogy jött össze ez a trió?

- A lemeztársaság, ahol szólólemezt készítettem nemrégiben, nagyon nagy renoméval bír. Nem mennyiségi, hanem minőségi lemezkiadást folytatnak, válogatott zenei stílusokat képviselnek, ők vetették fel, hogy a triók iránt is nyitottak. E két zenésztársam is csinált ott felvételt így kerültem velük kapcsolatba. Fantasztikus zenészek, most találkoztam velük először, két nap próba után indult a turné, itt Zalaegerszegen kezdve.

- Hogy megy ez: itt van ez a két művész, hasonló korúak mint ön, ők könnyedén azt mondják a felkérésre, hogy igen? Avagy a gázsi és a kaland kedvéért vállalják?

- Se nem a kaland, se nem a gázsi, hanem hogy jól érzik magukat a zenében. Örömzene, amit csinálunk. Írtam le egy számot, amit elküldtem nekik. Volt idejük megnézni, aztán a próba alatt megy a csiszolgatás. Az én zeném nem olyan helyre való, ahol az emberek vacsoráznak, vagy koccintgatnak, mert az akusztikus zene figyelmet kíván. Egy ilyen hangversenyterembe, mint a zalaegerszegi, jól illik.

- A zeneszerzés mióta van benne az életében? Komoly repertoár van ön mögött.

- Talán tíz éve komolyabban, de természetesen a konziban tanultam is. Egyszerűbb triót magam is megírok, de például a szimfonikus zenekari hangzáshoz kérek segítséget a hangszerelésben. Leülök, eljátszom, mit szeretnék, meghangszerelik a kollégáim, meghallgatjuk, eldöntjük, úgy lesz-e, vagy változtatunk.

- Mit tekint élete legnagyobb sikerének?

- Örülök, ha játszom, ha sikerült egy koncert, ha jó volt, akkor érzem magamat is sikeresnek. Nem használom ezt a szót szívesen. Annak örülök, ha tudok segíteni és ha annak nyomán siker van. Ha egy fiatalabb tanítvány sikerre viszi azt, amit tanult, az nekünk nagy sikerélmény. Nagyon örülök, hogy ha tovább tudok adni dolgokat. Talán az iskolát emelném ki. Siker a gyerekek kitartása, hozzáállása ehhez az egészhez. Évek kellenek ahhoz, hogy beérjen a munka, két-három éven keresztül járnak hozzánk, és az alatt rájönnek tizenéves gyerekekről van szó , hogy csak így juthatnak előbbre, így tudnak továbbtanulni.

- Lát-e ott világra szóló tehetségeket?

- Világraszóló? Nagyon sok tehetséges ember van, nem csak nálunk a világ elég nagy. Nagy szerencse is kell, meg nagyon komoly, eszméletlen kemény munka a kiemelkedéshez nem úgy van, hogy egyik napról a másikra egyszer csak hopp, itt vagyok az élen.

- Önben megvolt ez a fajta képesség a kemény munkára, vagy valakinek köszönheti, hogy képessé vált rá?

-Az embernek fiatal korban pláne kamaszkorban nagyon nehéz, pedig akkor nagyon sok minden eldől. Nagyon oda kell figyelni. A szülőket tudnám biztatni, ha észreveszik, hogy tehetséges a gyerekük, amikor abba a korba kerül, amikor nagyon nehéz velük foglalkozni, akkor kell kitalálni valamit, hogy a zenénél tudjon maradni.

- Könnyen elengedik a gyerekeket az ön tehetségközpontjába?

- Gondolom, igen. Nagyon szívesen jönnek, persze! A szülők ezt megtiszteltetésnek veszik, nagyon büszkék a gyerekekre, facebookon írják, hát fiam ott vagy a zenei tehetségközpontba, akkor most már minden jó.

- Berlinben él.

- Igen, nagyon szeretek ott élni. Ha valaki hosszabb időt eltöltött ott, akkor más szemmel látja. Nagyon tetszik, mert toleráns a város, és nagyon színes. Óriási kulturális pezsgés van, és működik. Nagyon laza is az egész és amilyen nagy, annyira nyugalmas is.

- Művész úr, mit tart fontosnak az életben?

- Nagyon nehéz erre válaszolni a család a legfontosabb szerintem. Mert összetart. Egy ilyen tömb a számomra. Ha ez nekem nem lenne, lehet, hogy szétesne minden, nem tudom. Most már valószínűleg nem, mert már nem vagyok abban a korban, de egy fiatalról ha beszélek, akkor nagyon fontos a család. Aztán még mi fontos? Az egészség. Meg stressz nélkül élni.

- Ha stressz nélkül élnénk, akkor nem lenne olyan jó kis zenéje, mint amilyen van!

- Igaza lehet. Béke legyen!