Sokoldalú színészt szerződtettek Fritz Attila személyében

– Olvastam az itteni előadásokról. Azt láttam, hogy itt most valami születik. Többek közt ezt volt nagyon csábító számomra. Jó ott lenni valaminek a születésénél.

– Kívülről látszik már a változás?

– Abszolút. Korábban csak annyit tudtam, hogy egy művelődési ház volt, és most azt látom, hogy egy teljes értékű színház, ami megy előre azon az úton, amit Dobák Lívia elkezdett kikövezni. Szerintem ez egy nagyon jó dolog. Tetszik az épület, és mögötte ez a gyönyörű park is.

– Korod ellenére elég sok mindenbe belekaptál már. Mi áll a szívedhez közel, a báb, az ének, a próza?

– Mindenre próbálok ugyanolyan hangsúlyt fektetni, mert azt gondolom, hogy muszáj az embernek több lábon állnia. Ezért kezdtem el most kaszkadőrképzésre is járni. Egy nyári filmforgatás kapcsán merült fel, így most azt az irányt is fölvállalom. A bábozást nagyon megszerettem a főiskola alatt. Meglehetősen faramuci helyzetben kerültem be az osztályba. Zenés szakra jelentkeztem, de az eredményhirdetés előtt Asher Tamás felvitt Meczner Jánoshoz, a bábszínész és bábrendező osztály tanárához, hogy ez a srác nem került be a zenés szakra, de szeretnénk, ha ide járna. Így aztán felvettek báb szakra. Az osztály nyolcvan százaléka korábban már foglalkozott bábozással, én meg nem. Emiatt nagyon nehéz volt a kezdet, be is görcsöltem tőle, nehezen ment a ráhangolódás. Aztán negyedikben egy szólóbáb etűdöt kellett csinálnunk, amivel később utazhattunk volna. Olyan anyagot sikerült összeraknunk, amit nagyon szerettem csinálni. Iszonyatosan jó volt az élőszínházból egyszer csak belemerülni a bábba, aztán vissza az élőbe. Nagyon jó volt ott létezni. Tervben van - csak még nem tudom mikor lesz rá idő -, hogy abból az alapanyagból, ami ott megszületett, ténylegesen egy előadás születhessen.

– Ehhez képest most nem bábszínházba szerződtél.

– Nem azért nem foglalkoztam korábban a bábbal, mert nem érdekelt, hanem mert egyszerűen az élőszínház irányába sodort az élet. Négy évig voltam Zalaegerszegen stúdiós élő színháznál. Huszonegy éves koromban jött a felismerés, hogy meg kellene nézni, milyen az, amikor mindennap ezzel foglalkozom. Korábban csak hétvégi iskolába jártam Pestre, a Főnixbe. Azt azért szerettem nagyon, mert ott festettem, cipeltem a díszletet, hangosítottam, kellékeztem. Játszottam is persze, de egy csomó olyan dologgal megismerkedtem, ami ugyanúgy a színház része, mint a játék. Talán ezért van az, hogy Zalaegerszegen, Miskolcon, és a főiskolán is a díszítőkkel, meg a „háttérmunkásokkal" jó viszonyban voltam. Ők ugyanolyan fontos részei a színháznak. Ugyanolyan szinten becsülöm őket is, mint az igazgatót, vagy bárkit a színházban.

– Mi döntött nálad, hogy ide szerződj?

– Nagyon hívogató volt, hogy ez egy családias színház. Jó dolog, hogy egy ilyen pici közösség mindig együtt van. Miskolcon dolgoznak vagy négyszázan, az egy gyár. Meg aztán mindig nagy vágyam volt élő zenekarral énekelni egyszer, és az Anconaiban ez megvalósul. Nagyon várom. Mint ahogy a többi munkát is Tóth Jocóval, Király Attilával és a többiekkel.