Szélben szárnyaló díva - Beszélgetés Lapis Erikával

– Erre vágyott a kezdetekkor? Ekkora hajtásra?

– Jókor kérdezed. Éppen ezen gondolkozom. Igen, a színház az életem, az összes stílusával, kifejezésmódjával és szépségével együtt. De most úgy érzem, hogy talán kicsit sűrűbb az elvárás, mint amit ki tudok préselni magamból. Nagyon fontosnak tartom, hogy mindenhol 120 százalékon pörögjek, de nem lehet nap, nap után. Mentálisan nagyon ügyesen kell osztanom az energiáimat ahhoz, hogy ne unjam meg magam, és mások se unjanak meg, hogy mindig mindenben megtaláljam az örömömet. Minden kihívás, valódi kihívás legyen, és meg is tudjak felelni neki. Keresgélem, mik azok a feltöltő források, amikre felcsatlakozhatok, amikor érzem, hogy lemerülőben az elem. Az utazás például nagyon jól bevált feltöltő forrásom, mert kiszakítom magam a megszokott környezetből, akár Magyarországról. Ilyenkor, ha nem az anyukámhoz szaladok Angliába, akkor a barátaimat látogatom meg Párizsban, de egy Szarvason töltött hétvége, egy apai öleléssel is nagyon jól tud jönni.

– Most csupa nagy-ágyúval áll egy színpadon, nem Ön a vezető színész. Ezt hogyan éli meg?

– A Madách Színház egy nagyon jó kirándulás. Teljesen felvillanyozott, hogy új közegbe kerültem, ahol más a hierarchia. Más a csapat, és más alapokon szerveződik a színház. Zenés színházról beszélünk a Poligamy esetében. Elképesztő profizmus van. Mindenki minden egyes próbán maximálisan kisajtolja magából azt, ami benne van.

– Hogyhogy nem húsz-évesen került Budapestre? Nem vágyott rá?

– Nem vágytam. Biztosan azt gondolják majd, hogy ez csak amolyan utólagos védekező mechanizmus. De én tényleg nem akartam minden áron pesti színésznő lenni. Elvégeztem a Shakespeare Színiakadémiát, ott éltem Pesten, és láttam, hogy ez itt, még nem az én időm. De lehet, hogy soha nem is jön el. Most sokkal többet tudok tanulni vidéken. Semmit sem csinálnék másként, ha újrakezdhetném.

– Lehet, hogy soha nem jön el? A Madách Színházban játszik! Baj van az önértékelésével?

– Egy kicsit biztos. Hajlamos vagyok alulértékelni magam. Amolyan kételkedő lélek vagyok. De úgy gondolom, nem a Budapesten létezés jelenti egy színésznek a karrierje csúcsát. Jó, hogy puhák a határok és nagy a mozgáslehetőség, így a nevem talán már ismerősen cseng a prózai és zenés szakmában is. Ez sok év munkájának köszönhető, nem „csak" a Madáchnak. Nem vágyom feltétlenül Pestre. Ha lesznek lehetőségek, azokkal nagyon szívesen élek. Sosem kerestem mániákusan a szerepeimet, mintha engem választott volna mindig egy város, egy színház, egy darab, egy rendező. Jókor voltam az éppen jó helyen. Mindig utólag derül ki egy-egy szerepről, hogy ezt kellett volna meghatározni szerepálomnak.

– Nem mindegy, hogy négyszáz ember előtt játszik, vagy ötmillióan ismerik?

– Teljesen mindegy. Szívből és komolyan mondom. Nagy dolog, ha ezrek néznek, de az, amikor Szarvason, a szülővárosomban játszottunk egy Piaf estet, és összegyűltek nyolcszázan, az minden tömeges telt háznál többet ér. Mert sosem a szám a lényeg, hanem hogy egy rengeteg olyan ember volt ott, aki azért jött, mert szeret.

– Hol vagy otthon?

– Az úton. Az autómban. Mindenhol, ahová megérkezem. A telefonnal a fülemen, mikor az anyukámmal beszélek. A barátaimmal egy klubban. Egyszer persze majd szeretnék egy saját otthont, családot és egy vizslát, de most boldog vagyok így is. Változatos, és ez nagyon fontos.

– Abból a duci kislányból, aki az akadémiára járt, egy sudár díva lett. A lelke nem ment utána?

– Nem. De szerintem ez nem baj. Egy ilyen alkatváltást képtelenség totálisan lekövetni pszichikailag. Nincs képzavarom a testemmel kapcsolatban. Látom, mi van a tükörben. De a lelkem mindig duci marad és lehet, hogy a személyiségemnek ez is ad egy izgalmas plusz töltetet. Előnyként kezelem. Eljátszom néha a gondolattal, hogyha nem fogyok le, akkor vajon most mi lenne Lapis Erikával. Nem kérdés, színésznő lennék, az biztos.

– Amikor láttam a szereposztásban, hogy Ön játssza Piafot, azt gondoltam, elment az eszük. Mindig ilyen bevállalós voltál?

– Bátorság ahhoz kellett, hogy rám osszák. Ha megkaptam egy szerepet, ha valaki belém látott valamit, sosem kezdtem el gondolkodni, rögtön rávágtam, hogy persze. Mindig hittel vágok bele, az pedig, hogy meg tudom-e ugrani, vagy sem, a próbák alatti vívódásokhoz tartozik. De sose az elején. A főpróbahét közelében azért mindig van egy mély periódusom, a nagy kérdéssel, hogy miért akartam ezt a szakmát egyáltalán. Alapjában igen, bevállalós vagyok.

– Hogy érzi magát a A Padlásban?

– Nagyon jól. Fantasztikus és teljesen bolond a Padlás-csapat. Kuthy Ágival sokat beszélgettünk, és persze felmerült a száznyolcvan centis nő kontra Kölyök kérdés. Nagyon meg akartam felelni ennek a karakternek és bár nem jellemző rám, elkezdtem kívülről formálni a szerepet, dobáltam a végtagjaimat, grimaszoltam. Rögtön jött is az intés, hogy ez nem jó irány. Már sínen vagyok, és jó hogy megerősített, mindig Lapis Erikából dolgozzak.

– Hűséges típus? Hű azokhoz a színházakhoz, akik korábban lehetőséget adtak?

– Igen. Hűséges és hálás. Mert minden szerep, amit kaptam nagyon sokat tett hozzá az életemhez. Tulajdonképpen a mai napig az egész létemet meghatározzák. Tíz évet töltöttem el ezen a pályán, hálistennek megállás nélkül, de rájöttem, hogy ideje lenne kicsit tudatosabban élni a magánéletemet.

– Ez a szitakötő a nyakában mit jelent Önnek?

– Ajándék, a csodás békéscsabai kollégáimtól. Ránéztem, és azt mondtam, ez én vagyok. Van mellette egy kis türkiz medál, szerintem olyan színű az én lelkem. A szitakötő pedig egy kecses, légies lény, aki száll a szélben. Én is ilyen szélben szárnyaló vagyok.