Sző, fon: a takács... - Amit a fogyasztói társadalom nem tud elképzelni

Én még láttam apai nagyanyám spájzában a gerebent az ötvenes évek végén – s most viszontláttam egyet az Intercisa Múzeumban, a Kendermagtól a textílig című kiállításon, sok más, a kenderkikészítéshez, a fonáshoz, a szövéshez szükséges kellék és szerszám társaságában.

A június 7-ig látható időszakos kiállítás stílszerűen az állandó tárlatnak az egykori pentelei életet bemutató helye mellett nyílott pénteken este, annak mintegy szerves folytatásaként. Joggal. Ahogyan a szakértő megnyitót mondó dr. Varró Ágnes néprajzkutató, a székesfehérvári Szent István múzeum munkatársa is hangsúlyozta: a mai ember, aki pénztárcája teherbíró képességéig gyakorlatilag azt vesz meg az áruházakban, amit akar, el sem tudja képzelni, hogy a paraszti önellátó gazdaságoknak mennyire fontos része volt a kender termesztése, feldolgozása, abból textília, ruhanemű előállítása – még száz évvel ezelőtt is!

Mindez a nők munkája volt, a család férfitagjai a kender elvetésén túl hagyományosan nem avatkozhattak közbe. S mindeme munka a legnehezebb részének a fonás bizonyult. De a hosszú munkafolyamatban, amíg a nyűtt kenderből szövet lett, egyik fázis sem nevezhető könnyűnek: az áztatás, a törés, a tilolás, a gerebenezés és a szövés sem. Igaz, voltak hivatásos szövetgyártók: a takácsok, akik a nyüstök és bordák között dolgozták fel a fonalat. Lám, mennyi szavunk kötődik a népi ruhakészítéshez: nyüstöl, guzsaj, rokka, motolla, egy bordában szőtték... Maga a kender szó viszont bolgár-török eredetű.

A megnyitón, ahol Farkas Lajos múzeumigazgató köszönetet mondott Bolvári Istvánnak és Kalászi Pálnak, hogy a dunavecsei hagyatékból származó szövőszéket megvásárolhatták, Bognár Márta takácsmester élőben is bemutatta, hogyan készül a szövet. A megnyitón citerán játszott Pocsai Márta, énekelt a Kistulipán népdalcsoport, és a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttes táncolt. S hozzám hasonlóan végre sokan megtudhatták, mi is az a szövés!