Beszélgetés Plesovszki Petrával, a Bartók Táncszínház és a VariDance táncművészével

Tizenkét évvel később egy dunaújvárosi kávézóban ülünk és interjút készítek vele. Plesovszki Petra, a Bartók Táncszínház és a VariDance művésze a lendületet adó kezdetekről és az izgalmas jelenről is mesél.

- Felidézed még azokat az időket, amikor csak álmodoztál róla, hogy profiként állj a színpadon?

- Gyakran eszembe jut az a csodás táncos közeg, amelynek a gyerekkoromban részese voltam. Lengyeltótiban az Ördöngös Táncegyüttesben húztam először karaktercipőt. Még nem voltam tizennégy, amikor az együttessel felutaztunk az Erkel Színházba, és megnéztük Román Sándor társulatától az Ezeregyévet. Ott döntöttem el: táncos leszek. Érdekes, hogy aztán a főiskola befejezése után az Experidance remek csapatához kerültem.

Ahogy számolom a te generációdból elég sokan lettek profik a néptáncegyüttesből. Lehetett valami a lengyeltóti levegőben azokban az időkben

- A tehetség szerintem mindenhol ott lapul, talán sokkal több gyerekben, mint azt hinnénk. Nálunk egyértelműen a tánctanáraink személyisége adta az igazi löketet: Tóth Tibor és Varga Inci nemcsak a lépéseket tanították meg, hanem azt: hogyan kell felszabadultan, mégis koncentráltan táncolni. Innen már nem volt nehéz lendületet venni. Ez a lendület aztán idővel kicsit távolabb vitt az autentikus néptánctól. Máig bennem a bizsergető érzés, ha viseletbe öltözhetek, de a színpadon már másféle irányok érdekelnek. Amit a Bartókban, Vári Bertalan társulatában csinálunk, az is a néptáncon alapul, attól függetlenül, hogy nem hagyományőrzés. Nagy szakmai kihívás számomra ez a munka: valódi színházi közegben táncolni. Ahol közelebb a közönség, családiasabb a hangulat, kézzelfoghatóbb a bizalom.

- Mennyire volt nehéz a váltás miután az Experidanceből eljöttél? Bizonyára izgalmas beilleszkedni egy teljesen új társulatba.

- Magánéleti és szakmai fordulópontok késztettek erre a lépésre, annak ellenére, hogy utána hónapokig nem találtam a helyem. Nagyon boldog voltam, amikor Berci idehívott, mert a tánc nélkül töltött idő ráébresztett: mennyire szeretem a munkám. Színpadon állni, utazni, a próbákon megküzdeni a végeredményért. A Rómeó és Júlia valamint a Backstage is nagyon közel áll a szívemhez, de a tavaszi Chigagó is izgalmasnak ígérkezik. A koprodukció önmagában különleges műfaj, táncosként pedig sokat tanulhatok a színészektől is.

- Mivel a Bartók Táncszínházat és a VariDance-t ugyanazok a személyek alkotják, valójában egyetlen társulathoz tartozol. A koreográfiák közös műhelymunka során alakulnak ki vagy inkább egy-egy alkotó művei?

- Általában az ötlet, a rendezés egy névhez köthető, mint ahogy a Rómeó Bertalanhoz, vagy a Backstage Kovács Déneshez. De gyakran jönnek stílustanárok hozzánk egy-egy műfaj kapcsán, illetve Dénes például koreográfust is hívott maga mellé Fejes Kitty személyében. Én egyébként is inkább az a típus vagyok, aki nem kitalálni, hanem végrehajtani szereti a feladatot. Persze azt is úgy, hogy saját magamat is beleviszem. Nem véletlen, hogy a tánc befejezése után sem tanítani, sem koreografálni nem szeretnék. A legfőbb célom, hogy a pályámmal párhuzamosan elvégezzem a pszichológia szakot. A táncterápia ugyanis, ami leginkább érdekel.