Véletlen lett hősök élete

Jirí Menzel 1966-ban forgatta az Oscar-díjas filmváltozatot, Bérczes László majd fél évszázaddal később döntött úgy, hogy a színház nyelvére lefordítja Kiss Mónika dramaturg segítségével - Zádor András fordítása nyomán - Hrabal tragikomikus hangnemű alapvetését a háború abszurditásáról, hogy mennyire idegen az emberi természettől. A nézőtér frontjáról jelenthetem, az offenzíva remekül sikerült a kaposvári társulat bevetésével.

A keretes szerkezetű darab indulásakor Milos (Fehér László) a szemafor tetején üldögél a kis vidéki vasútállomásán, ahol gyakornokként igyekszik helytállni a második világháború idején. Persze őt nem a világégés izgatja elsősorban, hiszen még csak épp hogy átlépte életének második évtizedét, sokkal inkább Mása (Szvetnyik Kata e.h.) iránti szerelme, no meg az, hogy minél hamarabb férfivé válhasson. Mint ahogy a történet minden kisszerű szereplőjét is sokkal inkább érdekli kispolgári életének folyása, mint a tornádóként pusztító történelmi kor, mely ezt nem hagyja, s akarva - akaratlan csinál egyszerű áldozatot, vagy hőst egyikükből-másikukból.

A gyakornok (Fehér László), és férfipéldaképe (Kelemen József) Fotó: Csiky

A darab alappillérei a háború borzalmain, a legegyszerűbb, és legtisztább emberi motivációkon, és a jellegzetes hrabali fanyar humoron támaszkodnak. Itt jön a képbe Bérczes zsenialitása, hiszen míg Menczel egyfajta elemelt, álomszerű világban rá jellemző elegyet kever az összetevőkből, addig a kaposvári rendező mellényzsebéből kirántja a brechti elidegenítés fehér nyulacskáját, és Háy János rigmusaira, Rozs Tamás megálmodta kottafejek mentén kórust varázsol minden szereplőből, kirántva a nézőt az előző jelenet hangulatából, hogy még mélyebben marjon a húsába a következő epizód vérfagyasztóan eltérő világa.

A párhuzamos valókat, és azok kereszteződéseit stilizáltan, ám mégis életszerűen felvonultató, szívbe markolva kacagtató előadásban minden színész több szerepet is eljátszik. Legkiemelkedőbbet közülük a galambőrült állomásfőnök, a leszázalékolt dédapa és a női idomokért rajongó fényképész bőrébe bújó Hunyadkürti György nyújtja, helyenként hétköznapi természetességgel véghezvitt akrobatikus elemek beiktatásával, ezerszínűen. Hasonlóan emlékezetes Kelemen József Hubickája is. A többiek (Szvetnyik Kata e.h., Csonka Ibolya, Német Mónika, Kalmár Tamás, Szvath Tamás) egyenletes, jó teljesítménnyel emelik nehezen feledhetővé az előadást. Mindvégig effektekkel, és dallamokkal segíti a jeleneteket csellóján a Szélkiáltó együttes oszlopos tagja, Rozs Tamás. Feltétlen szükséges külön kiemelni a Widder Kristóf koreográfus és a rendező munkáját dicsérő megoldásokat, ahogyan a különböző méretű képkeretekkel szinte minden kelléket, de esetenként díszletelemet is a színpadra varázsolnak. A játéktér (Cziegler Balázs) egyszerűségében pompás, és a végére még egy hátborzongató meglepetést is tartogat.

Bár a film jeleneteit szinte pontról pontra megidézi az előadás, a celluloid csak másfél órára szögez a fotelba, a színdarab viszont jó két órát kér az életünkből. Mivel ez elröppen, cseppet sem sajnáljuk.