Volt egy tévé

Mély fájdalommal tudatjuk a barátokkal, ismerősökkel, hogy a Dunaújvárosi Városi Televízió 2007 október hónapjában nem hivatalosan elhunyt. Élt 22 évet, haldokolt jó néhány hónapot. A gyászoló család reméli, hogy a Helyi Politika saját halottjának tekinti. Vele együtt elment sok ember álma, munkája, erőfeszítése, és nem utolsósorban munkahelye, megélhetése. A halál oka cserbenhagyásos gázolás. Temetéséről később intézkednek (vagy nem).

Eddig az allegória, most pedig hadd evezzek személyes vizekre. Csupán személyes tapasztalataimat és velük együtt személyes szomorúságomat szeretném megosztani az olvasóval. Mielőtt bárki meggyanúsítana, minderre senki nem kért fel, legkevésbé az említett intézmény munkatársai vagy tulajdonosai.

Magam hivatalosan soha nem dolgoztam a DTV-ben, noha kezdettől fogva érdekelt, hogy mi folyik a stúdió falai közt. Emlékszem, gyerekként számosszor volt alkalmam megfigyelni a szakembereket munka közben a hátsó ablakokon keresztül. Nagyon érdekelt, hogy mit művelnek azokon a fura, futurisztikus ketyeréken. És bár még 13 évbe telt, hogy saját videómagnónk legyen (a saját videókamera álma a mai napig sem teljesült), ha máshogy nem, könyvekből próbáltam információt szerezni a kép- illetve hangrögzítésről, s ezzel összefüggésben a filmkészítésről.

Barátaimmal nagyon büszkék voltunk a tévénkre . Szalagos magnóra vettük az évekig futó szignálzenét (ha emlékeznek, Mike Oldfield Magnetic field című instrumentális szerzeménye volt), és csodáltuk a kartonból vagy hungarocellből kivágott DTV logót. Ismertük az ott dolgozókat is látásból, hogyne. A magas, szemüveges operatőrt meg a másik, alacsony, köpcöset is. A riportereket. Gyakran tűntek fel a város különböző pontjain, ilyenkor mi tiszteletteljesen (és feltűnés nélkül) mindig a kamerával szemben ácsorogtunk, sétálgattunk. Ha feltúrnám az archívumot, bizonyára megtalálnám gyerekkori önmagam, amint nagy szemekkel bámulok bele az objektívbe. Mert a mi tévénk volt.

1996-ban láthattam először a televízió stúdióját belülről, ekkor foghattam először kezembe Beta kamerát, és a számítógépes vágással is itt találkoztam először. Évekig külsősként dolgoztam a tévénél, ami főleg abból állt, hogy saját amatőrfilmes terveim megvalósításához kértem a tévések támogatását, cserébe pedig bedolgoztam különböző tévés műsorokba. Megismerkedtem az operatőri és szerkesztői munkával is, noha a fő érdeklődésem maradt a film és a filmrendezés. Tanulhattam, tapasztalhattam.

A DTV vezetői nélkül soha nem érhettem volna el filmes sikereket, ők biztosították a technikai hátteret, egy-egy jó szóval ők támogattak, biztattak vagy éppen korholtak. A vezetők - Szirmai Gyuri, Vukovics Árpi, később Fekete Györgyi - talán nem is hitték el, hogy van értelme beengedni azt a pár lelkes fiatalt a vágópult mögé, hogy normális cuccal önthessék végső formába naiv amatőrfilmjeiket. Talán nekik is meglepetés volt, amikor az egyik ilyen filmecske szerepelhetett a Magyar Filmszemle hivatalos versenyprogramjában a játékfilm kategóriában, és bár díjat nem nyert, de mégis: egy ringben mérkőzött meg Jancsó, Tímár és Koltai alkotásaival, és a kritika is szerette. Igen, kérem, ez a film itt készült, a volt Vasmű Klub helyén épült új stúdióban.

Most már ritkábban járok a stúdióban. A napokban mégis bementem, hallva a rossz híreket. Gyászos hangulat fogadott, a dolgozók búcsúzkodnak. Az újak csupán munkahelyüktől. A régiek egy élet munkájától. Cserbenhagytak minket - mondja egyikőjük, hangjában keserűség. Elérte őket is a politika irgalmat nem ismerő keze.

Egyetlen gondolat jár a fejemben: tényleg megtörtént, megtörténik az, hogy két helyi politikus és két párt párharca miatt megszűnik a város televíziója? Hogy vert seregként, eladósodva, kifizetetlenül kullog el megannyi ember a munkahelyéről? Ha a válasz igen, azt hiszem, nagyon elromlott valami. És ismét eltehetünk valamit emlékeink közé. A szabadstrand, a vidámpark, a Vasmű úti szökőkút körül sakkozó idős emberek mellé.

Volt egy tévénk is.

Eddig az allegória, most pedig hadd evezzek személyes vizekre. Csupán személyes tapasztalataimat és velük együtt személyes szomorúságomat szeretném megosztani az olvasóval. Mielőtt bárki meggyanúsítana, minderre senki nem kért fel, legkevésbé az említett intézmény munkatársai vagy tulajdonosai.

Magam hivatalosan soha nem dolgoztam a DTV-ben, noha kezdettől fogva érdekelt, hogy mi folyik a stúdió falai közt. Emlékszem, gyerekként számosszor volt alkalmam megfigyelni a szakembereket munka közben a hátsó ablakokon keresztül. Nagyon érdekelt, hogy mit művelnek azokon a fura, futurisztikus ketyeréken. És bár még 13 évbe telt, hogy saját videómagnónk legyen (a saját videókamera álma a mai napig sem teljesült), ha máshogy nem, könyvekből próbáltam információt szerezni a kép- illetve hangrögzítésről, s ezzel összefüggésben a filmkészítésről.

Barátaimmal nagyon büszkék voltunk a tévénkre . Szalagos magnóra vettük az évekig futó szignálzenét (ha emlékeznek, Mike Oldfield Magnetic field című instrumentális szerzeménye volt), és csodáltuk a kartonból vagy hungarocellből kivágott DTV logót. Ismertük az ott dolgozókat is látásból, hogyne. A magas, szemüveges operatőrt meg a másik, alacsony, köpcöset is. A riportereket. Gyakran tűntek fel a város különböző pontjain, ilyenkor mi tiszteletteljesen (és feltűnés nélkül) mindig a kamerával szemben ácsorogtunk, sétálgattunk. Ha feltúrnám az archívumot, bizonyára megtalálnám gyerekkori önmagam, amint nagy szemekkel bámulok bele az objektívbe. Mert a mi tévénk volt.

1996-ban láthattam először a televízió stúdióját belülről, ekkor foghattam először kezembe Beta kamerát, és a számítógépes vágással is itt találkoztam először. Évekig külsősként dolgoztam a tévénél, ami főleg abból állt, hogy saját amatőrfilmes terveim megvalósításához kértem a tévések támogatását, cserébe pedig bedolgoztam különböző tévés műsorokba. Megismerkedtem az operatőri és szerkesztői munkával is, noha a fő érdeklődésem maradt a film és a filmrendezés. Tanulhattam, tapasztalhattam.

A DTV vezetői nélkül soha nem érhettem volna el filmes sikereket, ők biztosították a technikai hátteret, egy-egy jó szóval ők támogattak, biztattak vagy éppen korholtak. A vezetők - Szirmai Gyuri, Vukovics Árpi, később Fekete Györgyi - talán nem is hitték el, hogy van értelme beengedni azt a pár lelkes fiatalt a vágópult mögé, hogy normális cuccal önthessék végső formába naiv amatőrfilmjeiket. Talán nekik is meglepetés volt, amikor az egyik ilyen filmecske szerepelhetett a Magyar Filmszemle hivatalos versenyprogramjában a játékfilm kategóriában, és bár díjat nem nyert, de mégis: egy ringben mérkőzött meg Jancsó, Tímár és Koltai alkotásaival, és a kritika is szerette. Igen, kérem, ez a film itt készült, a volt Vasmű Klub helyén épült új stúdióban.

Most már ritkábban járok a stúdióban. A napokban mégis bementem, hallva a rossz híreket. Gyászos hangulat fogadott, a dolgozók búcsúzkodnak. Az újak csupán munkahelyüktől. A régiek egy élet munkájától. Cserbenhagytak minket - mondja egyikőjük, hangjában keserűség. Elérte őket is a politika irgalmat nem ismerő keze.

Egyetlen gondolat jár a fejemben: tényleg megtörtént, megtörténik az, hogy két helyi politikus és két párt párharca miatt megszűnik a város televíziója? Hogy vert seregként, eladósodva, kifizetetlenül kullog el megannyi ember a munkahelyéről? Ha a válasz igen, azt hiszem, nagyon elromlott valami. És ismét eltehetünk valamit emlékeink közé. A szabadstrand, a vidámpark, a Vasmű úti szökőkút körül sakkozó idős emberek mellé.

Volt egy tévénk is.

Eddig az allegória, most pedig hadd evezzek személyes vizekre. Csupán személyes tapasztalataimat és velük együtt személyes szomorúságomat szeretném megosztani az olvasóval. Mielőtt bárki meggyanúsítana, minderre senki nem kért fel, legkevésbé az említett intézmény munkatársai vagy tulajdonosai.

Magam hivatalosan soha nem dolgoztam a DTV-ben, noha kezdettől fogva érdekelt, hogy mi folyik a stúdió falai közt. Emlékszem, gyerekként számosszor volt alkalmam megfigyelni a szakembereket munka közben a hátsó ablakokon keresztül. Nagyon érdekelt, hogy mit művelnek azokon a fura, futurisztikus ketyeréken. És bár még 13 évbe telt, hogy saját videómagnónk legyen (a saját videókamera álma a mai napig sem teljesült), ha máshogy nem, könyvekből próbáltam információt szerezni a kép- illetve hangrögzítésről, s ezzel összefüggésben a filmkészítésről.

Barátaimmal nagyon büszkék voltunk a tévénkre . Szalagos magnóra vettük az évekig futó szignálzenét (ha emlékeznek, Mike Oldfield Magnetic field című instrumentális szerzeménye volt), és csodáltuk a kartonból vagy hungarocellből kivágott DTV logót. Ismertük az ott dolgozókat is látásból, hogyne. A magas, szemüveges operatőrt meg a másik, alacsony, köpcöset is. A riportereket. Gyakran tűntek fel a város különböző pontjain, ilyenkor mi tiszteletteljesen (és feltűnés nélkül) mindig a kamerával szemben ácsorogtunk, sétálgattunk. Ha feltúrnám az archívumot, bizonyára megtalálnám gyerekkori önmagam, amint nagy szemekkel bámulok bele az objektívbe. Mert a mi tévénk volt.

1996-ban láthattam először a televízió stúdióját belülről, ekkor foghattam először kezembe Beta kamerát, és a számítógépes vágással is itt találkoztam először. Évekig külsősként dolgoztam a tévénél, ami főleg abból állt, hogy saját amatőrfilmes terveim megvalósításához kértem a tévések támogatását, cserébe pedig bedolgoztam különböző tévés műsorokba. Megismerkedtem az operatőri és szerkesztői munkával is, noha a fő érdeklődésem maradt a film és a filmrendezés. Tanulhattam, tapasztalhattam.

A DTV vezetői nélkül soha nem érhettem volna el filmes sikereket, ők biztosították a technikai hátteret, egy-egy jó szóval ők támogattak, biztattak vagy éppen korholtak. A vezetők - Szirmai Gyuri, Vukovics Árpi, később Fekete Györgyi - talán nem is hitték el, hogy van értelme beengedni azt a pár lelkes fiatalt a vágópult mögé, hogy normális cuccal önthessék végső formába naiv amatőrfilmjeiket. Talán nekik is meglepetés volt, amikor az egyik ilyen filmecske szerepelhetett a Magyar Filmszemle hivatalos versenyprogramjában a játékfilm kategóriában, és bár díjat nem nyert, de mégis: egy ringben mérkőzött meg Jancsó, Tímár és Koltai alkotásaival, és a kritika is szerette. Igen, kérem, ez a film itt készült, a volt Vasmű Klub helyén épült új stúdióban.

Most már ritkábban járok a stúdióban. A napokban mégis bementem, hallva a rossz híreket. Gyászos hangulat fogadott, a dolgozók búcsúzkodnak. Az újak csupán munkahelyüktől. A régiek egy élet munkájától. Cserbenhagytak minket - mondja egyikőjük, hangjában keserűség. Elérte őket is a politika irgalmat nem ismerő keze.

Egyetlen gondolat jár a fejemben: tényleg megtörtént, megtörténik az, hogy két helyi politikus és két párt párharca miatt megszűnik a város televíziója? Hogy vert seregként, eladósodva, kifizetetlenül kullog el megannyi ember a munkahelyéről? Ha a válasz igen, azt hiszem, nagyon elromlott valami. És ismét eltehetünk valamit emlékeink közé. A szabadstrand, a vidámpark, a Vasmű úti szökőkút körül sakkozó idős emberek mellé.

Volt egy tévénk is.

Magam hivatalosan soha nem dolgoztam a DTV-ben, noha kezdettől fogva érdekelt, hogy mi folyik a stúdió falai közt. Emlékszem, gyerekként számosszor volt alkalmam megfigyelni a szakembereket munka közben a hátsó ablakokon keresztül. Nagyon érdekelt, hogy mit művelnek azokon a fura, futurisztikus ketyeréken. És bár még 13 évbe telt, hogy saját videómagnónk legyen (a saját videókamera álma a mai napig sem teljesült), ha máshogy nem, könyvekből próbáltam információt szerezni a kép- illetve hangrögzítésről, s ezzel összefüggésben a filmkészítésről.

Barátaimmal nagyon büszkék voltunk a tévénkre . Szalagos magnóra vettük az évekig futó szignálzenét (ha emlékeznek, Mike Oldfield Magnetic field című instrumentális szerzeménye volt), és csodáltuk a kartonból vagy hungarocellből kivágott DTV logót. Ismertük az ott dolgozókat is látásból, hogyne. A magas, szemüveges operatőrt meg a másik, alacsony, köpcöset is. A riportereket. Gyakran tűntek fel a város különböző pontjain, ilyenkor mi tiszteletteljesen (és feltűnés nélkül) mindig a kamerával szemben ácsorogtunk, sétálgattunk. Ha feltúrnám az archívumot, bizonyára megtalálnám gyerekkori önmagam, amint nagy szemekkel bámulok bele az objektívbe. Mert a mi tévénk volt.

1996-ban láthattam először a televízió stúdióját belülről, ekkor foghattam először kezembe Beta kamerát, és a számítógépes vágással is itt találkoztam először. Évekig külsősként dolgoztam a tévénél, ami főleg abból állt, hogy saját amatőrfilmes terveim megvalósításához kértem a tévések támogatását, cserébe pedig bedolgoztam különböző tévés műsorokba. Megismerkedtem az operatőri és szerkesztői munkával is, noha a fő érdeklődésem maradt a film és a filmrendezés. Tanulhattam, tapasztalhattam.

A DTV vezetői nélkül soha nem érhettem volna el filmes sikereket, ők biztosították a technikai hátteret, egy-egy jó szóval ők támogattak, biztattak vagy éppen korholtak. A vezetők - Szirmai Gyuri, Vukovics Árpi, később Fekete Györgyi - talán nem is hitték el, hogy van értelme beengedni azt a pár lelkes fiatalt a vágópult mögé, hogy normális cuccal önthessék végső formába naiv amatőrfilmjeiket. Talán nekik is meglepetés volt, amikor az egyik ilyen filmecske szerepelhetett a Magyar Filmszemle hivatalos versenyprogramjában a játékfilm kategóriában, és bár díjat nem nyert, de mégis: egy ringben mérkőzött meg Jancsó, Tímár és Koltai alkotásaival, és a kritika is szerette. Igen, kérem, ez a film itt készült, a volt Vasmű Klub helyén épült új stúdióban.

Most már ritkábban járok a stúdióban. A napokban mégis bementem, hallva a rossz híreket. Gyászos hangulat fogadott, a dolgozók búcsúzkodnak. Az újak csupán munkahelyüktől. A régiek egy élet munkájától. Cserbenhagytak minket - mondja egyikőjük, hangjában keserűség. Elérte őket is a politika irgalmat nem ismerő keze.

Egyetlen gondolat jár a fejemben: tényleg megtörtént, megtörténik az, hogy két helyi politikus és két párt párharca miatt megszűnik a város televíziója? Hogy vert seregként, eladósodva, kifizetetlenül kullog el megannyi ember a munkahelyéről? Ha a válasz igen, azt hiszem, nagyon elromlott valami. És ismét eltehetünk valamit emlékeink közé. A szabadstrand, a vidámpark, a Vasmű úti szökőkút körül sakkozó idős emberek mellé.

Volt egy tévénk is.

Magam hivatalosan soha nem dolgoztam a DTV-ben, noha kezdettől fogva érdekelt, hogy mi folyik a stúdió falai közt. Emlékszem, gyerekként számosszor volt alkalmam megfigyelni a szakembereket munka közben a hátsó ablakokon keresztül. Nagyon érdekelt, hogy mit művelnek azokon a fura, futurisztikus ketyeréken. És bár még 13 évbe telt, hogy saját videómagnónk legyen (a saját videókamera álma a mai napig sem teljesült), ha máshogy nem, könyvekből próbáltam információt szerezni a kép- illetve hangrögzítésről, s ezzel összefüggésben a filmkészítésről.

Barátaimmal nagyon büszkék voltunk a tévénkre . Szalagos magnóra vettük az évekig futó szignálzenét (ha emlékeznek, Mike Oldfield Magnetic field című instrumentális szerzeménye volt), és csodáltuk a kartonból vagy hungarocellből kivágott DTV logót. Ismertük az ott dolgozókat is látásból, hogyne. A magas, szemüveges operatőrt meg a másik, alacsony, köpcöset is. A riportereket. Gyakran tűntek fel a város különböző pontjain, ilyenkor mi tiszteletteljesen (és feltűnés nélkül) mindig a kamerával szemben ácsorogtunk, sétálgattunk. Ha feltúrnám az archívumot, bizonyára megtalálnám gyerekkori önmagam, amint nagy szemekkel bámulok bele az objektívbe. Mert a mi tévénk volt.

1996-ban láthattam először a televízió stúdióját belülről, ekkor foghattam először kezembe Beta kamerát, és a számítógépes vágással is itt találkoztam először. Évekig külsősként dolgoztam a tévénél, ami főleg abból állt, hogy saját amatőrfilmes terveim megvalósításához kértem a tévések támogatását, cserébe pedig bedolgoztam különböző tévés műsorokba. Megismerkedtem az operatőri és szerkesztői munkával is, noha a fő érdeklődésem maradt a film és a filmrendezés. Tanulhattam, tapasztalhattam.

A DTV vezetői nélkül soha nem érhettem volna el filmes sikereket, ők biztosították a technikai hátteret, egy-egy jó szóval ők támogattak, biztattak vagy éppen korholtak. A vezetők - Szirmai Gyuri, Vukovics Árpi, később Fekete Györgyi - talán nem is hitték el, hogy van értelme beengedni azt a pár lelkes fiatalt a vágópult mögé, hogy normális cuccal önthessék végső formába naiv amatőrfilmjeiket. Talán nekik is meglepetés volt, amikor az egyik ilyen filmecske szerepelhetett a Magyar Filmszemle hivatalos versenyprogramjában a játékfilm kategóriában, és bár díjat nem nyert, de mégis: egy ringben mérkőzött meg Jancsó, Tímár és Koltai alkotásaival, és a kritika is szerette. Igen, kérem, ez a film itt készült, a volt Vasmű Klub helyén épült új stúdióban.

Most már ritkábban járok a stúdióban. A napokban mégis bementem, hallva a rossz híreket. Gyászos hangulat fogadott, a dolgozók búcsúzkodnak. Az újak csupán munkahelyüktől. A régiek egy élet munkájától. Cserbenhagytak minket - mondja egyikőjük, hangjában keserűség. Elérte őket is a politika irgalmat nem ismerő keze.

Egyetlen gondolat jár a fejemben: tényleg megtörtént, megtörténik az, hogy két helyi politikus és két párt párharca miatt megszűnik a város televíziója? Hogy vert seregként, eladósodva, kifizetetlenül kullog el megannyi ember a munkahelyéről? Ha a válasz igen, azt hiszem, nagyon elromlott valami. És ismét eltehetünk valamit emlékeink közé. A szabadstrand, a vidámpark, a Vasmű úti szökőkút körül sakkozó idős emberek mellé.

Volt egy tévénk is.

Barátaimmal nagyon büszkék voltunk a tévénkre . Szalagos magnóra vettük az évekig futó szignálzenét (ha emlékeznek, Mike Oldfield Magnetic field című instrumentális szerzeménye volt), és csodáltuk a kartonból vagy hungarocellből kivágott DTV logót. Ismertük az ott dolgozókat is látásból, hogyne. A magas, szemüveges operatőrt meg a másik, alacsony, köpcöset is. A riportereket. Gyakran tűntek fel a város különböző pontjain, ilyenkor mi tiszteletteljesen (és feltűnés nélkül) mindig a kamerával szemben ácsorogtunk, sétálgattunk. Ha feltúrnám az archívumot, bizonyára megtalálnám gyerekkori önmagam, amint nagy szemekkel bámulok bele az objektívbe. Mert a mi tévénk volt.

1996-ban láthattam először a televízió stúdióját belülről, ekkor foghattam először kezembe Beta kamerát, és a számítógépes vágással is itt találkoztam először. Évekig külsősként dolgoztam a tévénél, ami főleg abból állt, hogy saját amatőrfilmes terveim megvalósításához kértem a tévések támogatását, cserébe pedig bedolgoztam különböző tévés műsorokba. Megismerkedtem az operatőri és szerkesztői munkával is, noha a fő érdeklődésem maradt a film és a filmrendezés. Tanulhattam, tapasztalhattam.

A DTV vezetői nélkül soha nem érhettem volna el filmes sikereket, ők biztosították a technikai hátteret, egy-egy jó szóval ők támogattak, biztattak vagy éppen korholtak. A vezetők - Szirmai Gyuri, Vukovics Árpi, később Fekete Györgyi - talán nem is hitték el, hogy van értelme beengedni azt a pár lelkes fiatalt a vágópult mögé, hogy normális cuccal önthessék végső formába naiv amatőrfilmjeiket. Talán nekik is meglepetés volt, amikor az egyik ilyen filmecske szerepelhetett a Magyar Filmszemle hivatalos versenyprogramjában a játékfilm kategóriában, és bár díjat nem nyert, de mégis: egy ringben mérkőzött meg Jancsó, Tímár és Koltai alkotásaival, és a kritika is szerette. Igen, kérem, ez a film itt készült, a volt Vasmű Klub helyén épült új stúdióban.

Most már ritkábban járok a stúdióban. A napokban mégis bementem, hallva a rossz híreket. Gyászos hangulat fogadott, a dolgozók búcsúzkodnak. Az újak csupán munkahelyüktől. A régiek egy élet munkájától. Cserbenhagytak minket - mondja egyikőjük, hangjában keserűség. Elérte őket is a politika irgalmat nem ismerő keze.

Egyetlen gondolat jár a fejemben: tényleg megtörtént, megtörténik az, hogy két helyi politikus és két párt párharca miatt megszűnik a város televíziója? Hogy vert seregként, eladósodva, kifizetetlenül kullog el megannyi ember a munkahelyéről? Ha a válasz igen, azt hiszem, nagyon elromlott valami. És ismét eltehetünk valamit emlékeink közé. A szabadstrand, a vidámpark, a Vasmű úti szökőkút körül sakkozó idős emberek mellé.

Volt egy tévénk is.

Barátaimmal nagyon büszkék voltunk a tévénkre . Szalagos magnóra vettük az évekig futó szignálzenét (ha emlékeznek, Mike Oldfield Magnetic field című instrumentális szerzeménye volt), és csodáltuk a kartonból vagy hungarocellből kivágott DTV logót. Ismertük az ott dolgozókat is látásból, hogyne. A magas, szemüveges operatőrt meg a másik, alacsony, köpcöset is. A riportereket. Gyakran tűntek fel a város különböző pontjain, ilyenkor mi tiszteletteljesen (és feltűnés nélkül) mindig a kamerával szemben ácsorogtunk, sétálgattunk. Ha feltúrnám az archívumot, bizonyára megtalálnám gyerekkori önmagam, amint nagy szemekkel bámulok bele az objektívbe. Mert a mi tévénk volt.

1996-ban láthattam először a televízió stúdióját belülről, ekkor foghattam először kezembe Beta kamerát, és a számítógépes vágással is itt találkoztam először. Évekig külsősként dolgoztam a tévénél, ami főleg abból állt, hogy saját amatőrfilmes terveim megvalósításához kértem a tévések támogatását, cserébe pedig bedolgoztam különböző tévés műsorokba. Megismerkedtem az operatőri és szerkesztői munkával is, noha a fő érdeklődésem maradt a film és a filmrendezés. Tanulhattam, tapasztalhattam.

A DTV vezetői nélkül soha nem érhettem volna el filmes sikereket, ők biztosították a technikai hátteret, egy-egy jó szóval ők támogattak, biztattak vagy éppen korholtak. A vezetők - Szirmai Gyuri, Vukovics Árpi, később Fekete Györgyi - talán nem is hitték el, hogy van értelme beengedni azt a pár lelkes fiatalt a vágópult mögé, hogy normális cuccal önthessék végső formába naiv amatőrfilmjeiket. Talán nekik is meglepetés volt, amikor az egyik ilyen filmecske szerepelhetett a Magyar Filmszemle hivatalos versenyprogramjában a játékfilm kategóriában, és bár díjat nem nyert, de mégis: egy ringben mérkőzött meg Jancsó, Tímár és Koltai alkotásaival, és a kritika is szerette. Igen, kérem, ez a film itt készült, a volt Vasmű Klub helyén épült új stúdióban.

Most már ritkábban járok a stúdióban. A napokban mégis bementem, hallva a rossz híreket. Gyászos hangulat fogadott, a dolgozók búcsúzkodnak. Az újak csupán munkahelyüktől. A régiek egy élet munkájától. Cserbenhagytak minket - mondja egyikőjük, hangjában keserűség. Elérte őket is a politika irgalmat nem ismerő keze.

Egyetlen gondolat jár a fejemben: tényleg megtörtént, megtörténik az, hogy két helyi politikus és két párt párharca miatt megszűnik a város televíziója? Hogy vert seregként, eladósodva, kifizetetlenül kullog el megannyi ember a munkahelyéről? Ha a válasz igen, azt hiszem, nagyon elromlott valami. És ismét eltehetünk valamit emlékeink közé. A szabadstrand, a vidámpark, a Vasmű úti szökőkút körül sakkozó idős emberek mellé.

Volt egy tévénk is.

1996-ban láthattam először a televízió stúdióját belülről, ekkor foghattam először kezembe Beta kamerát, és a számítógépes vágással is itt találkoztam először. Évekig külsősként dolgoztam a tévénél, ami főleg abból állt, hogy saját amatőrfilmes terveim megvalósításához kértem a tévések támogatását, cserébe pedig bedolgoztam különböző tévés műsorokba. Megismerkedtem az operatőri és szerkesztői munkával is, noha a fő érdeklődésem maradt a film és a filmrendezés. Tanulhattam, tapasztalhattam.

A DTV vezetői nélkül soha nem érhettem volna el filmes sikereket, ők biztosították a technikai hátteret, egy-egy jó szóval ők támogattak, biztattak vagy éppen korholtak. A vezetők - Szirmai Gyuri, Vukovics Árpi, később Fekete Györgyi - talán nem is hitték el, hogy van értelme beengedni azt a pár lelkes fiatalt a vágópult mögé, hogy normális cuccal önthessék végső formába naiv amatőrfilmjeiket. Talán nekik is meglepetés volt, amikor az egyik ilyen filmecske szerepelhetett a Magyar Filmszemle hivatalos versenyprogramjában a játékfilm kategóriában, és bár díjat nem nyert, de mégis: egy ringben mérkőzött meg Jancsó, Tímár és Koltai alkotásaival, és a kritika is szerette. Igen, kérem, ez a film itt készült, a volt Vasmű Klub helyén épült új stúdióban.

Most már ritkábban járok a stúdióban. A napokban mégis bementem, hallva a rossz híreket. Gyászos hangulat fogadott, a dolgozók búcsúzkodnak. Az újak csupán munkahelyüktől. A régiek egy élet munkájától. Cserbenhagytak minket - mondja egyikőjük, hangjában keserűség. Elérte őket is a politika irgalmat nem ismerő keze.

Egyetlen gondolat jár a fejemben: tényleg megtörtént, megtörténik az, hogy két helyi politikus és két párt párharca miatt megszűnik a város televíziója? Hogy vert seregként, eladósodva, kifizetetlenül kullog el megannyi ember a munkahelyéről? Ha a válasz igen, azt hiszem, nagyon elromlott valami. És ismét eltehetünk valamit emlékeink közé. A szabadstrand, a vidámpark, a Vasmű úti szökőkút körül sakkozó idős emberek mellé.

Volt egy tévénk is.

1996-ban láthattam először a televízió stúdióját belülről, ekkor foghattam először kezembe Beta kamerát, és a számítógépes vágással is itt találkoztam először. Évekig külsősként dolgoztam a tévénél, ami főleg abból állt, hogy saját amatőrfilmes terveim megvalósításához kértem a tévések támogatását, cserébe pedig bedolgoztam különböző tévés műsorokba. Megismerkedtem az operatőri és szerkesztői munkával is, noha a fő érdeklődésem maradt a film és a filmrendezés. Tanulhattam, tapasztalhattam.

A DTV vezetői nélkül soha nem érhettem volna el filmes sikereket, ők biztosították a technikai hátteret, egy-egy jó szóval ők támogattak, biztattak vagy éppen korholtak. A vezetők - Szirmai Gyuri, Vukovics Árpi, később Fekete Györgyi - talán nem is hitték el, hogy van értelme beengedni azt a pár lelkes fiatalt a vágópult mögé, hogy normális cuccal önthessék végső formába naiv amatőrfilmjeiket. Talán nekik is meglepetés volt, amikor az egyik ilyen filmecske szerepelhetett a Magyar Filmszemle hivatalos versenyprogramjában a játékfilm kategóriában, és bár díjat nem nyert, de mégis: egy ringben mérkőzött meg Jancsó, Tímár és Koltai alkotásaival, és a kritika is szerette. Igen, kérem, ez a film itt készült, a volt Vasmű Klub helyén épült új stúdióban.

Most már ritkábban járok a stúdióban. A napokban mégis bementem, hallva a rossz híreket. Gyászos hangulat fogadott, a dolgozók búcsúzkodnak. Az újak csupán munkahelyüktől. A régiek egy élet munkájától. Cserbenhagytak minket - mondja egyikőjük, hangjában keserűség. Elérte őket is a politika irgalmat nem ismerő keze.

Egyetlen gondolat jár a fejemben: tényleg megtörtént, megtörténik az, hogy két helyi politikus és két párt párharca miatt megszűnik a város televíziója? Hogy vert seregként, eladósodva, kifizetetlenül kullog el megannyi ember a munkahelyéről? Ha a válasz igen, azt hiszem, nagyon elromlott valami. És ismét eltehetünk valamit emlékeink közé. A szabadstrand, a vidámpark, a Vasmű úti szökőkút körül sakkozó idős emberek mellé.

Volt egy tévénk is.

A DTV vezetői nélkül soha nem érhettem volna el filmes sikereket, ők biztosították a technikai hátteret, egy-egy jó szóval ők támogattak, biztattak vagy éppen korholtak. A vezetők - Szirmai Gyuri, Vukovics Árpi, később Fekete Györgyi - talán nem is hitték el, hogy van értelme beengedni azt a pár lelkes fiatalt a vágópult mögé, hogy normális cuccal önthessék végső formába naiv amatőrfilmjeiket. Talán nekik is meglepetés volt, amikor az egyik ilyen filmecske szerepelhetett a Magyar Filmszemle hivatalos versenyprogramjában a játékfilm kategóriában, és bár díjat nem nyert, de mégis: egy ringben mérkőzött meg Jancsó, Tímár és Koltai alkotásaival, és a kritika is szerette. Igen, kérem, ez a film itt készült, a volt Vasmű Klub helyén épült új stúdióban.

Most már ritkábban járok a stúdióban. A napokban mégis bementem, hallva a rossz híreket. Gyászos hangulat fogadott, a dolgozók búcsúzkodnak. Az újak csupán munkahelyüktől. A régiek egy élet munkájától. Cserbenhagytak minket - mondja egyikőjük, hangjában keserűség. Elérte őket is a politika irgalmat nem ismerő keze.

Egyetlen gondolat jár a fejemben: tényleg megtörtént, megtörténik az, hogy két helyi politikus és két párt párharca miatt megszűnik a város televíziója? Hogy vert seregként, eladósodva, kifizetetlenül kullog el megannyi ember a munkahelyéről? Ha a válasz igen, azt hiszem, nagyon elromlott valami. És ismét eltehetünk valamit emlékeink közé. A szabadstrand, a vidámpark, a Vasmű úti szökőkút körül sakkozó idős emberek mellé.

Volt egy tévénk is.

A DTV vezetői nélkül soha nem érhettem volna el filmes sikereket, ők biztosították a technikai hátteret, egy-egy jó szóval ők támogattak, biztattak vagy éppen korholtak. A vezetők - Szirmai Gyuri, Vukovics Árpi, később Fekete Györgyi - talán nem is hitték el, hogy van értelme beengedni azt a pár lelkes fiatalt a vágópult mögé, hogy normális cuccal önthessék végső formába naiv amatőrfilmjeiket. Talán nekik is meglepetés volt, amikor az egyik ilyen filmecske szerepelhetett a Magyar Filmszemle hivatalos versenyprogramjában a játékfilm kategóriában, és bár díjat nem nyert, de mégis: egy ringben mérkőzött meg Jancsó, Tímár és Koltai alkotásaival, és a kritika is szerette. Igen, kérem, ez a film itt készült, a volt Vasmű Klub helyén épült új stúdióban.

Most már ritkábban járok a stúdióban. A napokban mégis bementem, hallva a rossz híreket. Gyászos hangulat fogadott, a dolgozók búcsúzkodnak. Az újak csupán munkahelyüktől. A régiek egy élet munkájától. Cserbenhagytak minket - mondja egyikőjük, hangjában keserűség. Elérte őket is a politika irgalmat nem ismerő keze.

Egyetlen gondolat jár a fejemben: tényleg megtörtént, megtörténik az, hogy két helyi politikus és két párt párharca miatt megszűnik a város televíziója? Hogy vert seregként, eladósodva, kifizetetlenül kullog el megannyi ember a munkahelyéről? Ha a válasz igen, azt hiszem, nagyon elromlott valami. És ismét eltehetünk valamit emlékeink közé. A szabadstrand, a vidámpark, a Vasmű úti szökőkút körül sakkozó idős emberek mellé.

Volt egy tévénk is.

Most már ritkábban járok a stúdióban. A napokban mégis bementem, hallva a rossz híreket. Gyászos hangulat fogadott, a dolgozók búcsúzkodnak. Az újak csupán munkahelyüktől. A régiek egy élet munkájától. Cserbenhagytak minket - mondja egyikőjük, hangjában keserűség. Elérte őket is a politika irgalmat nem ismerő keze.

Egyetlen gondolat jár a fejemben: tényleg megtörtént, megtörténik az, hogy két helyi politikus és két párt párharca miatt megszűnik a város televíziója? Hogy vert seregként, eladósodva, kifizetetlenül kullog el megannyi ember a munkahelyéről? Ha a válasz igen, azt hiszem, nagyon elromlott valami. És ismét eltehetünk valamit emlékeink közé. A szabadstrand, a vidámpark, a Vasmű úti szökőkút körül sakkozó idős emberek mellé.

Volt egy tévénk is.

Most már ritkábban járok a stúdióban. A napokban mégis bementem, hallva a rossz híreket. Gyászos hangulat fogadott, a dolgozók búcsúzkodnak. Az újak csupán munkahelyüktől. A régiek egy élet munkájától. Cserbenhagytak minket - mondja egyikőjük, hangjában keserűség. Elérte őket is a politika irgalmat nem ismerő keze.

Egyetlen gondolat jár a fejemben: tényleg megtörtént, megtörténik az, hogy két helyi politikus és két párt párharca miatt megszűnik a város televíziója? Hogy vert seregként, eladósodva, kifizetetlenül kullog el megannyi ember a munkahelyéről? Ha a válasz igen, azt hiszem, nagyon elromlott valami. És ismét eltehetünk valamit emlékeink közé. A szabadstrand, a vidámpark, a Vasmű úti szökőkút körül sakkozó idős emberek mellé.

Volt egy tévénk is.

Egyetlen gondolat jár a fejemben: tényleg megtörtént, megtörténik az, hogy két helyi politikus és két párt párharca miatt megszűnik a város televíziója? Hogy vert seregként, eladósodva, kifizetetlenül kullog el megannyi ember a munkahelyéről? Ha a válasz igen, azt hiszem, nagyon elromlott valami. És ismét eltehetünk valamit emlékeink közé. A szabadstrand, a vidámpark, a Vasmű úti szökőkút körül sakkozó idős emberek mellé.

Volt egy tévénk is.

Egyetlen gondolat jár a fejemben: tényleg megtörtént, megtörténik az, hogy két helyi politikus és két párt párharca miatt megszűnik a város televíziója? Hogy vert seregként, eladósodva, kifizetetlenül kullog el megannyi ember a munkahelyéről? Ha a válasz igen, azt hiszem, nagyon elromlott valami. És ismét eltehetünk valamit emlékeink közé. A szabadstrand, a vidámpark, a Vasmű úti szökőkút körül sakkozó idős emberek mellé.

Volt egy tévénk is.

Volt egy tévénk is.

Volt egy tévénk is.