Egy megszállott ember, avagy hogyan született meg a dunaújvárosi kosárlabda?

Amikor 64-ben végeztem a Veszprémi Vegyipari Egyetemen, ahol az NB II-es kosárlabdacsapat oszlopos tagja voltam, hazajöttem Dunaújvárosba. Búcsúzáskor játékostársaim megkérdezték tőlem, hogy mikor lesz Dunaújvárosban NB II-es kosárlabdacsapat? Azt mondtam, öt éven belül! Ezért azonnal nekiláttam a megszervezésének.

Körbejártam az iskolákat. Szelíden fogalmazva azt is mondhatnám, hogy a kosárlabdát illetően megmosolyogták az ötletemet, hiszen nem akarták a kézilabdásaikat elengedni. Az ő meccseikre már akkor is nagyon sokan jártak, pedig nem volt NB II-es férficsapata a városnak.

Végül a főiskolán kötöttem ki, ahol Akucs Attila, a legendás hírű testnevelő tanár dolgozott. Ő megengedte, hogy csinálhatok egy csapatot, de természetesen fizetés nélkül. Elfogadtam a lehetőséget, és körülbelül egy tucatnyi emberrel megkezdtük a munkát. Az edzősködés mellett megtartottam a civil foglalkozásomat is. A munkahelyemen ez nem mindig tetszett a főnökeimnek, de a sport nagyon fontos volt a számomra.

Gyenes Gyula Budapesten él, de ma is hatalmas szívvel és szeretettel beszél az újvárosi időszakról
Fotó: Zsedrovits Enikő

Az egyetemi időszakban ugyan megszereztem a gyakorló edzői képesítést, de az újvárosi kosaras kezdéssel egy időben beiratkoztam egy edzőképzésre a Testnevelési Főiskolára, a TF-re, a mai Testnevelési Egyetem jogelődjére. Az alaptanfolyamot együtt jártam többek között Bedecs Lacival, Komóczi Gabival. A TF-en szerencsére Zsíros Tibornak lehettem a tanítványa. (Zsíros Tibor, Zsizsi bácsi a 1955-ös magyar kosárlabda-aranycsapat tagja. Kiemelkedő edző, szövetségi kapitány, játékvezető, sportvezető volt.) Az életem egyik ajándéka, hogy vele a haláláig jó viszonyban lehettem.

A kosárlabdaedzői oklevél megszerzését követően másfél éven belül már fizetést is kaptam a munkámért, ami nem lehetett több, mint a rendes fizetésem maximum egyharmada, de különben sem azért csináltam.

MUTASSUK BE A GYENES- FÉLE KOSÁRISKOLÁT!

Aki hozzám járt edzeni, és meg akart tanulni kosárlabdázni, az megtanult kosárlabdázni, ha másként nem, akkor különórán.

Az akkori új elsősök között a szekszárdiak, a salgótarjániak és az újvárosiak között is találtam jelentkezőket, akik már tudtak valamilyen szinten a kosárlabdázni. Nem csak edzőjük voltam, játszottam is a csapatban. Ha a munkám miatt hiányoztam, Szakadáth Pista tartotta az edzéseket. Két és fél év múlva a csapatunk bekerült az NB II-be. Az én edzősködésem alatt két alkalommal jutottunk be a másodosztályba.

KOSÁRTÖRTÉNETI ESEMÉNY ÉS EGY ÉVFORDULÓ

Az első osztályozót ötven éve, 1966 decemberében játszottuk. Az ellenfelünk a Körmend, a Nagykanizsa és a Magyar Hajó csapatai voltak. Szinte természetesen, a pestiek erős hazai pályát kaptak, a bírók nagyon ellenünk fújtak, de megvertük őket. Ezzel NB II-esek lettünk. Akkor Dunaújvárosi Haladás Petőfi néven szerepeltünk.

A nagy siker viszont a problémák sorát is hozta. Egy ifjúsági csapatot is kellett volna indítani, és csak szabályos teremben lehetett játszani. Itt a városban ilyen csak a Vasvárinak és a mai Széchenyi gimnáziumnak volt abban az időben. Végül az utóbbi tornatermét nagy könyörgések után bajnoki mérkőzésekre megkaptuk. Az edzések a főiskola kis tornatermében folytak továbbra is. A másodosztályban, a hazai mérkőzéseken is gyakorlatilag idegen pályán játszottunk, mivel a gimnázium tornatermét edzésre nem kaptuk meg.

Az NB II-ben az indulás feltétele volt, hogy ifjúsági csapatot is kellett valamilyen bajnokságban indítani. Mivel a főiskolához tartoztunk, ifjúsági utánpótlás-csapatunk nem volt. Ezért külön engedélyt kellet kérni arra, hogy a tartalékcsapattal indulhassunk a megyei bajnokságban.

BORÚS ELŐJELEK UTÁNI BÚCSÚ

A nagy álmunk megvalósult, hiszen bejutottunk az NB II-be. Az eredményességünk azonban nem volt az igazi. Időnként nyertünk is, de gyakran három-hat pontokkal rendre kikaptunk. A hazai pálya előnyét nem élvezhettük, mert nem ott játszottunk, ahol az edzések folytak. Az NB II-es csapat tagjai: Rohn, Papp, Wolf, Gyenes, Kovács, Knapiczius, Farnadi, Vadász, Szederkényi, Zsiger, Ivanics.

Abból mindig konfliktus szokott lenni, amikor egy edző egyben játékos is. Főképp abból, hogy mikor cseréli le önmagát. Egyszerű volt a törvény: aki egymás után kétszer vét, azt lecseréljük, és ez mindenkire vonatkozott, én sem voltam kivétel!

MENNYIRE SZERETTEM A KOSÁRLABDÁT?

Még a saját esküvőmet is úgy rendeztem, hogy illeszkedjék a bajnokságba. Az esküvői ebéd után a feleségemmel elköszöntünk, és a hatórás vonattal elindultunk a másnapi mérkőzés helyszínére. A násznép pedig mulatott tovább. A kihagyhatatlan derbi egy NB II-es meccs volt a PEAC-cal (szabadtéren, bitumenes pályán!) Pécsett. Az utolsó pillanatban dobott kosárral végül két ponttal kikaptunk.

Sajnos 67-ben a szezon végén kiestünk. Az lett volna a csoda, ha bennmaradunk. A baj nem járt egyedül: ahogy ez megtörtént, a kezdő ötösünkből a három szekszárdi fiú végzett és elment. Mindenki úgy hitte, hogy egyszer volt Budán kutyavásár...

MÉG EGY ÚJRAKEZDÉS

A következő tanévben Győrből jött Osztovics László, Borsodból Gouth András. Újból lett jó csapatunk. Az új fiúknak be kellett illeszkedni a csapatba, meg kellett tanulniuk az alapjátékokat.

Az új csapattal 1968. december 7-én a miskolci osztályozón ismét bejutottunk az NB II-be. Drámai csatában, hosszabbításban vertük a Bp. Pedagógus csapatát, amely egyébként veretlenül nyerte a Budapest-bajnokságot. Még aznap a Nagykőrös volt NB II-es csapatát is legyőztük.

Az NB II-ben budapesti, pécsi, székesfehérvári, Pest, Baranya és Bács megyei csapatokkal kerültünk egy csoportba. Sajnos akkor sem sikerült bennmaradnunk. A főiskolai képzés akkor még csak hároméves volt. Amikorra az új emberek beilleszkedtek a csapatba, már végzősök lettek, s mentek haza. Az akkori csapatból Farnadi Imre és a Wolf Feri a mai napig a városban él.

MINDIG IS MOSTOHAGYEREKEK VOLTUNK

Az utaztatás is különleges volt. A megyeiben nekünk már csak a híres ponyvás ZSUK jutott. Két padot fölraktunk a platóra, és amikor hidegebb volt, akkor a gyerekek plédeket hoztak le a kollégiumból, úgy mentünk a mérkőzésekre vidékre.

Az NB II-ben egy-egy idényben tizenegy alkalommal játszottunk hazai meccset, de a városi sporthivatal elöljárói közül soha nem jött el senki a mérkőzéseinkre. Az NB II-ben tartalékcsapatot is kellett indítanunk. Könnyebb lett volna a dolgunk, ha létrehozhattunk volna egy városi kosárlabda-szövetséget, de a városi sporthivatal nem járult hozzá.

KÉNYSZER HOZTA KITÉRŐ, MAJD A BÚCSÚ KÖVETKEZETT

1964-től 1975-ig Dunaújvárosban én voltam a kosaras fiúk edzője. A reális célunk csak a másodosztály lehetett.

1975-ben egy új testnevelő tanár a Szabóki Zoltán jött a főiskolára. Neki át kellett adnom a férficsapatot. Zoli vezetésével is többször szerepelt a csapat még az NB II-ben.

Akkor fölkértek, hogy az alakuló női csapatnak legyek az edzője. Néhány akkor ideérkezett tanárnővel és főiskolás lánnyal álltunk ki, egyszer osztályozót is játszottunk, de nem jutottunk be a másodosztályba. Játékoshiány miatt végül a csapat 1984-ben feloszlott.

1986-ban a munkám miatt Budapestre költöztem. A játékot nem hagytam abba, 75 éves koromig kosaraztam a munkahelyi, illetve később a PM csapatában. Az edzősködést is szívvel-lélekkel végeztem, de soha nem akartam profi kosárlabdaedző lenni.

Az a húsz év, amit edzőként Dunaújvárosban eltöltöttem, szép küzdelmes évek voltak, számomra örökké megmaradnak.

Ebben a történetben nem az én személyem a fontos, hanem a kosárlabda, amiért minden tőlem telhetőt megtettem.