Gáspár Gabi szerdán búcsúzik

Tizenöt évig szolgálta a dunaújvárosi női kézilabdát, a Dunaferr Sportegyesületet, a Dunaújvárosi Kohászt. Nagyszerű, a végsőkig küzdő, a csapat érdekeit szem előtt tartó játékostól búcsúzunk el. Gáspár Gabriella komolyan vette a játékot, s így mindig a győzelemért, a sikerért küzdött. Ezt a mentalitást kell átvenni tőle a fiatal kézilabdázóknak.

A tizennyolcas meznek már nem lesz gazdája, ez Gáspáré volt (Fotó: Vohlmann György)

Gabó a beceneve. És ebben a kedves megszólításban minden ismerősének, társnak, szurkolónak a szeretete is megtalálható. Gáspár Gabriella, a D. Kohász kézilabdázója végleg búcsúzik a kézilabdától. Ő nem csak szeretetre méltó egyéniség, de hűsége az imádott csapathoz, ehhez a közösséghez példaszerű is. Arról nem is szólva, hogy minden küzdelemben győzni akart. Hamar kijelölte feladatát Kiss Szilárd, az edzője, mondván: Neked a védekezésben kell jól teljesítened. 1998-ban Zsiga Gyula hívott fel: jöjjek el próbajátékra. Pergel István edzőnek pedig tetszett a játékom és az atlétikus mozgáskészségem. Így kerültem Nagy Ivettel együtt Dunaújvárosba. Mivel nem vettek fel a műegyetemre, könnyebb volt meghoznom a döntést. Később a Dunaújvárosi Főiskolán fejeztem be a tanulmányaimat.

- Ahogy megtudtam: a veszprémi betonról érkezett a Dunaferrhez, amely akkor már elitcsapatnak számított...

- Eleinte többször is feltettem magamban a kérdést: miért is kaptam a sorstól ezt a nagy ajándékot? Mátéfival, Raduloviccsal, Kocsissal, Farkas Andreával egy csapatban! Hisz ez egy csoda! Előtte csak a tévében láttam őket, és tátott szájjal figyeltem a játékukat. Majd jöttek sorban a nagy élmények. Kupagyőzelem, bajnoki arany, éppen a Győr, vagy a Fradi előtt... A BL-sorozat, meccs a jégcsarnokban, ahol a Slagelse ellen két gólt is dobtam. Ez különben életem egyik legnagyobb emléke marad. Abban az időben kilencven százalékot tett ki az öröm és tizet a munka. Most e kettő olyan ötven-ötven százalék. Érthető. Más időket élünk.

- Gondolom, később egy csapatért tenni akaró játékosnak keserves volt látni a klub hanyatlását...

- Kemény időszak volt. Három évre átvettük a csapatot, és ezzel meg is mentettük a megszűnéstől. Nagyon hálátlan feladatot jelentett. Sokan már el is felejtették ezt a keserves igyekezetünket. Pedig ha ezt nem tesszük meg, ma nem lenne csapat. Nem volt visszajelzés az akarásunkra, s bizony ezért megkeseredett is voltam. De ezen már túlléptünk.

A csapattársak szeretetét mindig élvezhette, mert tudásával, játékával, személyiségével kiérdemelte (Fotó: Vohlmann György)

- A mostani fiatal játékosok legtöbbje sem emlékezhet a nehéz periódusra...

- Természetesen ez nem gond, de az is igaz, hogy a mai generáció egészen más, mint mi voltunk. Jól tudom, egy idősebb játékosnak kötelező vállalni azt, hogy a mentalitását, szemléletét átadja a fiataloknak. Bevallom, eleinte nekem is nagyon furcsa volt, hogy rám néznek fel, mint egy idősebb játékosra. Nyilván buzdítottam, és bátorítottam, felráztam őket a nehéz pillanatokban. A jövőben is szeretném, ha éreznék, hogy egy csapatnak, egy közösségnek a tagjai, és rájuk is nagy szükség van a siker elérésében.

- Lágyszívű, csendes személyiségnek ismerjük. Ugyanakkor kőkeményen ütköző, megalkuvást nem ismerő játékos. Tényleg sosem volt haragosa?

- Sosem voltam durva játékos, szándékosan sérülést nem okoztam. De a kézilabda egyik jelmondata, ahogy Kiss Szilárd mondta: kőkeményen, kettő-három. A mai modern kézilabda immár igen agresszív, nagyon gyors és valóban kemény játék. Én is kaptam eleget, de nem nagyon sokat, mert főképp védekeztem, és nem a támadás volt a legfontosabb feladatom. Azt élveztem leginkább, amikor nagynevű ellenfelet kellett a játékban semlegesítenem. Ha a játékomért nem szerettek a szemben állók, annak kimondottan örültem, de a játékon kívül haragról, méregről szó sem lehetett.

- Tehát: szép volt, jó volt, elég volt?

- Nehezen döntöttem, azért is, mert társam, Ferling Bernadett még egy évet vállalt a csapatnál. Már tavaly is gondolkodtam azon, hogy elérkezett az ideje a család bővítésének. Kicsit el is fáradtam. Ígéretet kaptam, és talán lesz is belőle valami, hogy lesz feladatom majd a csapat mellett. Ezt szívesen teljesíteném.

- Mik azok, amiket örökül hagy az utódoknak, intelem, jótanács, eszmeiség?

- Én mindig csak a munkában hittem, az nem hazudik. A másik fontos elvem: az alázat. Csapatban dolgozunk, tehát segíteni kell a másikat, ennél nem lehet fontosabb a saját érdek. Ha majd egyszer a jövőben kijövök a mérkőzésekre, remélem akkor már a három gyerekemmel, ezt a mentalitást szeretném látni a dunaújvárosi csapat játékán. Örülni, ünnepelni szeretnék majd a lelátón. A négyszeres bajnoki és kupagyőztes játékos szerdán az utolsó bajnoki mérkőzésen nemcsak a csapatától, a közönségtől, hanem a sportágtól, a kézilabdától is elköszön. Azt mondta: örülni és ünnepelni szeretne, mi pedig örültünk neki és ünnepeltük őt.