40 év után újra felnőtt női válogatott tornászunk van

Ugrásnál jó érzés a magasban repülni, majd azután a gyakorlat végén hibátlanul beleállni

Horváth Enikő kilenc éves kora óta tornázik. Budapestről költözött ide a család, és itt kellett sportágat választani a kislánynak..

- Mivel már ritmikus gimnasztikára jártam két évig, a tornát és nem az úszást választottam. Hogy még miért is? A tornában mindig újat, nehezebbet kell tanulni, tehát ez egy igazi kihívás, megszerettem. Az úszást különben is unalmasnak tartottam. Ráadásul nagymamám és anyu is szertornázott a Budapesti Spartacusban. Persze bevallom, volt olyan időszak is, amikor besokalltam, hullámvölgybe kerültem. Az is megfordult a fejemben, hogy nem vagyok elég ügyes, és abbahagyom ezt a kemény munkát. Két hétig nem mentem edzésre, de aztán nagyon hiányzott a tornacsarnok. Mindenki biztatott, hogy folytassam. Anyu meg is jegyezte: Én sem szeretek nagyon dolgozni, mégis muszáj.

Fotók: Ady Géza

Szerencsére nem hagyta abba Enikő. És most már a tini felnőtti bölcsességgel és szenvedéllyel mesél mindarról, ami számára a torna szépségét jelenti. Merthogy nagyon szép, még akkor is, ha sokszor fizikai fájdalmakat jelentő munka áll mögötte.

- Sokszor gondolok arra, hogy egy válogatott tornász amikor kijut egy világversenyre, és elkezdi a gyakorlatát, akkor több évig tartó napi hatórás edzés után vizsgázik az ítélkezők előtt. És az a gyakorlat csak másfél percig tart! S ha ebben a röpke időben minden sikerül, az maga a gyönyörűség. Az jut eszembe: én mindent megtettem ezért. Persze akadnak rontások is, ezeket fejben fel kell azonnal dolgozni, és folytatni nyugodtan, de határozottan a gyakorlatot. Úgy kell felfogni, hogy íme megint szereztem tapasztalatot.

Enikő általában három szeren indul a versenyeken. A felemáskorlát kimarad egy régi makacs sérülés miatt. De vajon a talaj, az ugrás és a gerenda közül van-e kedvenc szere?

- Egyértelműen a gerenda az. Talán furcsa az indoklásom, de ott fent a legszebb a tornász. Jól mutat, mert kecses a tartása. Kihúzza magát, a fejtartás is szép, és még hozzá kell tenni a nehéz mozgáselemeket. Az ugrás pedig - eddig is sokan mondták - nekem jól áll, mert hosszú lábú vagyok. Meg hát olyan jó érzés a magasban repülni, majd azután beleállni a végére...

A sok-sok megmérettetést követően az idei két fontos versenyt sorsdöntőnek is nevezhetjük. Az első a budapesti országos bajnokság volt, a másik pedig utána a szombathelyi Grand Prix, amelyen nagyszerű külföldi tornászok is indultak a magyarokon kívül.

- A budapesti válogató kiválóan sikerült, mert gerendán bronzérmet szereztem, összetettben pedig hatodik lettem. Draskóczy Imre szövetségi kapitány megveregette a vállamat, és azt mondta: Jól van, de a második versenyen is ügyes légy, vagy még ügyesebb! Szombathelyen a magyarok és a külföldiek között gerendán és ugrásban is negyedik lettem. Ez utóbbiban a döntőben is a negyedik helyen végeztem. Talajon pedig ötödik helyet szereztem meg. Ez a teljesítményem győzte meg a szövetségi kapitányt, és bekerültem az utazó csapat keretébe.

Azt mondja Enikő megható őszinteséggel, hogy akkor elmondhatatlan, hihetetlen boldogságot érzett. Pont én, pont most a nagy elődök után? Komoly gondolatok egy fiatal sportolótól, aki kinőtt a gyerekkorból, és látja magán az örömteli változásokat.

- Megkaptam a válogatott mezét. Gyönyörű, lila színű. Mindig is az volt az álmom, hogy a Hungary feliratú mezt húzhassam egyszer magamra. Micsoda érzés: én is képviselhetem majd hazámat a világbajnokságon! Valóban nagy utat tettem meg eddig edzőim, családom segítségével. Megváltozott minden, ami eddig velem történt. Először is sikerült rengeteg munkát elvégezni, a sok szenvedést kínlódást elviselni. Szakszerűen mondva: a fájdalomküszöbömet kitolni. Nem mondom, hogy a versenyek előtt és közben nem vagyok feszült. De abban is megváltoztam, hogy tudok szívósan, nyugodtabban és határozottan vetélkedni.

A szombathelyi viadal után Enikő és az utazó magyar válogatott keret azonnal Tatára, egyhetes edzőtáborozásra utazott. Azonnal barátnőre is lelt, hiszen az egyik legígéretesebb magyar tornászcsillag, Makra Noémi szobatársa lehetett. Ő ezt a tényt is egy kisebb fajta csodának értékelte. Meséli: megkedvelték egymást. Szobatársa is megnyugtatta a dunaújvárosi társát, hogy amikor a szerhez szólítják, ő is remeg. De amikor elkezdi a gyakorlatát, megnyugszik, és kizárja a külvilágot. Enikő sokat mondó kijelentést is tett az interjú végére. Már régóta viszem magammal a kabalapárnámat. Az olimpiai öt karika van rajta. De most a világbajnokságra kell koncentrálnia. Tudja, hogy nem tartalék lesz, hanem indul is valamelyik szeren. Majd eldől. És azt is tudja, hogy nagyon sokan fognak majd szurkolni neki Dunaújvárosból.

- Az eddig rólam szóló írásoknak is nagyon örültem. Edzőim, szüleim, nagyszüleim, ismerőseim, barátaim, iskolatársaim a Rudasból velem lesznek lélekben. Edzőimtől kaptam , no és anyu is adott tanácsokat nekem. Ő azt mondta: Legyél határozott és fejben is kész a versenyre. Ne érdekeljen semmi, ne figyelj másra, csak magadra. Csak te vagy és a gyakorlatod. Azt csináld meg, amit az edzéseken megtanultál. Ha sikerül, akkor jó lesz! Ehhez tartom majd magam.

Úgy legyen, Enikő!