Pergel István újra a kispadon

Utána lehet számolni, de ő jobban tudja: harminc évet dolgozott le a Dunaferr Sportegyesületben edzőként, főképp az utánpótlás-csapatoknál. A mostani első osztályú Kohászban is több játékos az ő keze közül került ki sok évvel ezelőtt. Többek között Takács Dusmáta is, aki nagyon sokra tartja ma is Pista bácsi tudását, tevékenységét.

– Nagyon jó szakember, aki keményen megkövetelte a munkát. Én akkor tizennégy éves voltam. Hogy az akkori csapat tagjai közül sokan sokra vitték, az főleg az ő érdeme. Nyertünk serdülő bajnokságot, az ifivel, az NB I B-s csapattal is az élen végeztünk. Emberségére emlékszem, mert tudott bánni a fiatalokkal. Igaz, hangos volt, meg mérgelődött is. Emlékszem egyszer azt mondta nekünk: „Annyit értek, mint árvaházban a szülői értekezlet!

– Néztem a Kohász csapatát a hétvégi kupán, s bizony Dusi mellett Vincze, Bulath, Ferling, Azari is volt az én játékosom. Mindig azért szerettem az utánpótlással foglalkozni, mert láttam ahogy az ügyetlen kislányból klasszis játékos lesz. Ez az élmény mindennél többet jelentett nekem -– így emlékezett Pergel István a múltra.

Harminc év a fiatalok mellett, a fiatalokért, és akkor még nem is szóltunk a felnőtt csapat NB I B-s sikereiről, vagy arról, amikor a csapata KEK-et nyert. Kétezerkilencben kissé feszült hangulatban elváltam az egyesülettől. Rövid ideig még edzősködtem az ercsi csapatnál.

– Mi volt és mi lesz most az Ön követelményrendszerével aktív edzőként?

– Aki ismer, tudja, hogy én munkamániás voltam és vagyok is. Nincs késés, pontatlanság, fel kell készülni az edzésekre... Szigorú voltam, de látták a lányok: hogy van értelme a sok munkának. Háromlányos apa vagyok, ismerem a női lelkeket, ezért én ki is álltam mellettük. Jártam az iskolákban, figyeltem a tanulmányi eredményeket, ha kellett, bármiben segítettem.

Játékban pedig a védekezés volt a vesszőparipám, a képességfejlesztés évek munkája. Szerintem legyen egy alapjáték, és abban bátran vállalkozzon kötetlenül a játékos. Tegye azt, amiben a legjobb. Emlékszem: többször mentünk Tatára a fizikai állóképesség mérésére. A többi kolléga már előre mondta: „megjöttek a dunaújvárosiak a pótkocsival". Ugyanis nagyon sok csokit nyertek a felmérésen a lányaim. A nyolcvanas években már heti ötöt edzettünk. Ez ritkaságnak számított akkor.

– És most a Duna-Pent csapatával alkothat nagyot...

– Ez a munka nem erről szól, célt sem tűztünk ki magunk elé. Legyünk egy jó középcsapat. A Kohász Akadémiával összedolgozunk. Kapok tizenkét fiatal játékost, de a juniorból talán négy-öt kerül majd fel a felnőtt bajnokságba. Ez márcsak azért is jó dolog, mert a gyerekek versenyeztetése színvonalas lesz. Nem is edzőnek érzem majd magamat, inkább tehetséggondozó leszek. És ezért mindent megteszek. Az idősebb játékosok továbbra is munka mellett a játék öröméért kézilabdáznak, s tudom, nem lesz generációs probléma.

– És akkor árvaház, meg szülői értekezlet...?

– Az már nem. De azt ígérhetem: lelkes és nagyon hangos leszek.