Becsvágyból lett sikerkovács

A kiváló szakember eljött a 65 éves Dunaferr SE idei ünnepi eseményére, ekkor beszélgettünk vele.

- Mi hozta ide Dunaújvárosba?

- Egy kicsit a becsvágy is. Előtte a BVSC-ben már hét évet dolgoztam, és negyvenkét utánpótlás magyar bajnokságot nyertem és utána megköszönték a munkámat Az utánpótlásvonalról itt, Dunaújvárosban a tornákon keresztül ismertek meg, amikor az uszoda épült, akkor hívtak ide engem. Ugyanakkor egyaránt csaltak a Honvédba és Sopronba is.

A hűség városa egyébként különleges helyszín volt, talán nem csak az úszóedzők tekintetében. Az én invitáltatásom után érkező három edző mindegyike disszidált arról a helyről. Még a nyolcvanas években is hívtak oda, de úgy gondoltuk, hogy a családi okok miatt maradunk Dunaújvárosban. Nem bántuk meg, mert az életünk első harminc évét Budapesten, a másik harmincat pedig itt éltünk le. Ma is úgy érezzük férjemmel, Perjámosi Sándorral, hogy szép volt, jó volt.

Perjámosiné Tóth Erzsébet harminc évet élt és dolgozott Dunaújvárosban. Nem bánták meg
Fotó: Balogh Tamás

- Mint bérletet váltott műkedvelő úszó is jobban szaporáztam az ön szigorú tekintete miatt. Valóban az volt, szigorú?

- Egyáltalán nem. Úgy érzem, hogy nagyon jóban voltam és vagyok a munkatársaimmal és a tanítványaimmal is. A mai napig. Ezen az ünnepségen itt van az egész garnitúrám, mert nekünk mindenki a "mi úszónk" volt. Van egy ötvenkét éves tanítványom Kanadából, még a BVSC-ben lett növendékem. Hétéves kora óta tartjuk a kapcsolatot.

Ott dolgozik edzőként, és együtt ünnepeltük az ötvenedik születésnapját. Egy másik érdekes élmény: egy harmincöt éves tanítványomhoz elhívtak esküvőre tanúnak. Ezek nekem talán többet érnek, mintha Európa-bajnokok lettek volna. Azt gondolom, hogy ezek az esetek azt mutatják, jól érezték magukat a mi közösségünkben. Egy életre elköteleződtek az úszáshoz országon belül és kívül egyaránt.

- Sok mindennel foglalkozott?

- Így utólag értékelve a saját munkámat, úgy érzem, hogy túl sok mindennel. Szakvezető és szakosztály-menedzser is voltam egy személyben. Az első, amit kértem, az a sportorvos volt. Ő a munkájával tizenhárom éven keresztül segített bennünket. Azokat a felmérési eredményeket, amik akkor készültek, még a mai napig is felhasználják. Sajnos ezt nem tudtuk tovább folytatni, mert nem volt rá anyagi támogatás. A tanítványaim kérdezték tőlem, hogy mikor volt a fénykorunk?

Szerintem akkor, amikor hét főfoglalkozású edzőnk volt. Körülbelül a nyolcvanas évek közepén. Akkor tényleg jól futott a szekér, hiszen öten voltunk az ifi Eb-n. Mindent én akartam csinálni, mindenről tudni és mindent megoldani. Tehát túl sokfelé ment szét az energiám. Éjszakáim mentek el a napi problémák megoldására, ehelyett jobb lett volna a szakmai munkára koncentrálni. Lehet, hogy valamivel nagyobb sportsikereket jegyeznénk, de nem biztos, hogy boldogabb lettem volna.

- Van olyan a tanítványok között, akire különösen büszke?

- Tulajdonképpen mindenkire, aki megszerette az úszást és foglalkozik vele. Azokra, akik e mellett, vagy utána tanultak. Ilyen például Ágh Péter, aki orvos lett. A Rajna Vili, akinek már az édesapja is egy különleges személyiség volt. Ő egy Ausztriában élő, kínai orvoslással is foglalkozó doktor. Szívesen gondolok Kiss Annára, remélem mások sem fogják elfelejteni a nevét. Nem volt egy világnagyság, mint például Egerszegi Krisztina, de az első volt a mieink közül az olimpián, majd másodszor is kijutott. Persze mindenkinek van egy nagy kedvence. Az enyém az, akit kineveztem az utódomnak.

Nem ok nélkül lett ő a legnagyobb kedvencem. Nyilván nem kell mondanom, hogy az NDK milyen nagyhatalom volt az úszásban a nyolcvanas években. És ő volt az első, aki IBV-t (Ifjúsági Barátság Verseny) tudott nyerni ellenük, kettőszáz méter vegyesen Lipcsében. Egy edző szívébe annak a tanítványnak a neve, akinek először játsszák el a Himnuszt, az örökre beleivódik. A Szabó Verára gondolok! - mondta ki a nevét leplezetlenül boldog meghatottsággal.