2011.10.14. 06:29
Aranyos íjászlány
Dunaújváros - Csinnadratta, különösebb méltatás, vagy kiemelt figyelem nem kísérte Keszi Viktóriát. Ha nem is a vakító reflektorfényre - nem illene hozzá - , de a sikere alapján a megérdemelt elismerésre jogosult ez a tizenhat éves dunaújvárosi lány. Ki ő? És miért is kértem, hogy találkozzunk, hogy meséljen? Dél-Koreában szerzett világbajnoki aranyérmet hagyományőrző íjászatban
- Ilyennek neveltek. A magyar történelem, a magyarság hagyományai mindig nagyon érdekeltek, ezeket fontosnak tartom. Kilencéves koromban ezért is jelentkeztem a Bánki középiskola íjászklubjába. Bár még fiatalnak tartottak ehhez a sporthoz, de mivel az első foglalkozáson nem lőttem le senkit, maradhattam. Azonnal megtetszett az íjászat. Ma már életem fontos része. Eltelt több mint öt év, amikor önálló, új klubot alapítottunk, a Dunaferr Ifjúsági Szervezet Kerecsen Íjász Klubot. Hetente két edzésen gyakorolok szabadban, télen pedig zárt helyen.
- És mi teszi hagyományőrzővé ezt a fajta íjászatot?
- Egyrészt a ruházatunk. Egyszerű, a honfoglalás idejét idéző öltözetben versenyzünk egy évben többször is. Ópusztaszeren rendezik meg például a legnagyobb közös lövészetet. Itt ezerötszáz íjász lő egyszerre minden évben. Ezt a nyílzáport az ezeregyszáz évvel ezelőtti pozsonyi csata emlékére szervezik meg. A hagyományőrző íjászat sok nemzet sportjában megtalálható. Az pedig csodálatos élmény, amikor színes nemzeti ruhákban jelennek meg a versenyzők, és mérik össze tudásukat egymással. Számomra nemcsak a sikeres versenyzés a fontos, hanem az is, hogy barátok, jó emberek között lehetek.
- Azért most maradjunk még az íjászat sportértékénél!
- Természetesen a távolabbi célra lövéskor nagyobb erőt kell kifejteni, s ehhez illő íjat kell használni. A versenyen egy célra három vesszőt lövünk ki, és egy versenyen tizenöt-húsz lövést kell leadni. Ebben bizony el lehet fáradni. De a szervezők gondoskodnak az egésznapos rendezvényen ellátásról, ételről, italról, sokszor még bográcsoznak is. Nagyszerű a hangulat, és ez ki is kapcsolja az embert. A célról még annyit: nemcsak lőtábla lehet, hanem állatfigura is, vagy akár egy résen keresztül kötelező átlőni, tehát változatos a versengés.
- És akkor elérkeztünk gondolatban Dél-Koreába. Hogy is született meg az az aranyérem?
- A Hagyományos Íjászok Világszövetségének alelnöke, Posta Pál régi ismerősöm. Tízéves voltam, amikor azt mondta: Ügyesen lősz. Foglalkozz vele komolyan! Szót fogadtam neki. Most Cseonan városban rendezték meg az ötödik világbajnokságot. Előtte az alelnök felhívta az edzőmet, Lakatos Istvánt, és közölte vele: a mi klubunk adhat a vébére a tíztagú csapatba hat íjászt. Ez megtiszteltetést és persze nagy anyagi megpróbáltatást jelentett. Az Ifjúsági Szervezet támogatott bennünket, de máshonnan segítséget nem kaptunk az utazáshoz. Három napig tartott a verseny, utána megnéztük a fővárost, Szöult is.
- Elképzelem a sok-sok íjász színes látványát...
- Harmincöt országból érkeztek versenyzők. A peruiak pompás, tollas fejdísze, a japánoknál pedig a fegyelmezettség volt nagy élmény. Emlékezetes marad a mongol csoport látványa is. A vébé úgy zajlott, hogy húsz, negyven, hatvan, hetvenöt és kilencven méterre elhelyezett célra kellett lőni. Az öt legjobb íjásznemzet találhatott ki egy-egy célt. Az amerikai egy őz, a magyar az egri vár ostromát idéző tűzkerék, a japán pedig három kör volt. Mindegyikre kellett lőni öt lövéssel, majd a pontszámokat összesítették, és én lettem a junior világbajnok. Másodikként egy maláj fiú, bronzérmesként pedig egy svájci lány végzett. Rendkívül örültem, hogy tudtam a hazámért tenni valamit. A verseny után pedig ahány nemzeti csoport, annyi vidám éneklés, tánc következett síppal, dobbal. Mi is énekeltünk, furulyáztunk magyar népdalokat. A csodálatos, barátságos együttlétet nem lehet elfelejteni.
- Ha most egy almát a fejemre tennék, vajon a világbajnok húsz méterről vállalná a nyilazást, amúgy Tell Vilmos módjára?
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- Természetesen a távolabbi célra lövéskor nagyobb erőt kell kifejteni, s ehhez illő íjat kell használni. A versenyen egy célra három vesszőt lövünk ki, és egy versenyen tizenöt-húsz lövést kell leadni. Ebben bizony el lehet fáradni. De a szervezők gondoskodnak az egésznapos rendezvényen ellátásról, ételről, italról, sokszor még bográcsoznak is. Nagyszerű a hangulat, és ez ki is kapcsolja az embert. A célról még annyit: nemcsak lőtábla lehet, hanem állatfigura is, vagy akár egy résen keresztül kötelező átlőni, tehát változatos a versengés.
- És akkor elérkeztünk gondolatban Dél-Koreába. Hogy is született meg az az aranyérem?
- A Hagyományos Íjászok Világszövetségének alelnöke, Posta Pál régi ismerősöm. Tízéves voltam, amikor azt mondta: Ügyesen lősz. Foglalkozz vele komolyan! Szót fogadtam neki. Most Cseonan városban rendezték meg az ötödik világbajnokságot. Előtte az alelnök felhívta az edzőmet, Lakatos Istvánt, és közölte vele: a mi klubunk adhat a vébére a tíztagú csapatba hat íjászt. Ez megtiszteltetést és persze nagy anyagi megpróbáltatást jelentett. Az Ifjúsági Szervezet támogatott bennünket, de máshonnan segítséget nem kaptunk az utazáshoz. Három napig tartott a verseny, utána megnéztük a fővárost, Szöult is.
- Elképzelem a sok-sok íjász színes látványát...
- Harmincöt országból érkeztek versenyzők. A peruiak pompás, tollas fejdísze, a japánoknál pedig a fegyelmezettség volt nagy élmény. Emlékezetes marad a mongol csoport látványa is. A vébé úgy zajlott, hogy húsz, negyven, hatvan, hetvenöt és kilencven méterre elhelyezett célra kellett lőni. Az öt legjobb íjásznemzet találhatott ki egy-egy célt. Az amerikai egy őz, a magyar az egri vár ostromát idéző tűzkerék, a japán pedig három kör volt. Mindegyikre kellett lőni öt lövéssel, majd a pontszámokat összesítették, és én lettem a junior világbajnok. Másodikként egy maláj fiú, bronzérmesként pedig egy svájci lány végzett. Rendkívül örültem, hogy tudtam a hazámért tenni valamit. A verseny után pedig ahány nemzeti csoport, annyi vidám éneklés, tánc következett síppal, dobbal. Mi is énekeltünk, furulyáztunk magyar népdalokat. A csodálatos, barátságos együttlétet nem lehet elfelejteni.
- Ha most egy almát a fejemre tennék, vajon a világbajnok húsz méterről vállalná a nyilazást, amúgy Tell Vilmos módjára?
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- És akkor elérkeztünk gondolatban Dél-Koreába. Hogy is született meg az az aranyérem?
- A Hagyományos Íjászok Világszövetségének alelnöke, Posta Pál régi ismerősöm. Tízéves voltam, amikor azt mondta: Ügyesen lősz. Foglalkozz vele komolyan! Szót fogadtam neki. Most Cseonan városban rendezték meg az ötödik világbajnokságot. Előtte az alelnök felhívta az edzőmet, Lakatos Istvánt, és közölte vele: a mi klubunk adhat a vébére a tíztagú csapatba hat íjászt. Ez megtiszteltetést és persze nagy anyagi megpróbáltatást jelentett. Az Ifjúsági Szervezet támogatott bennünket, de máshonnan segítséget nem kaptunk az utazáshoz. Három napig tartott a verseny, utána megnéztük a fővárost, Szöult is.
- Elképzelem a sok-sok íjász színes látványát...
- Harmincöt országból érkeztek versenyzők. A peruiak pompás, tollas fejdísze, a japánoknál pedig a fegyelmezettség volt nagy élmény. Emlékezetes marad a mongol csoport látványa is. A vébé úgy zajlott, hogy húsz, negyven, hatvan, hetvenöt és kilencven méterre elhelyezett célra kellett lőni. Az öt legjobb íjásznemzet találhatott ki egy-egy célt. Az amerikai egy őz, a magyar az egri vár ostromát idéző tűzkerék, a japán pedig három kör volt. Mindegyikre kellett lőni öt lövéssel, majd a pontszámokat összesítették, és én lettem a junior világbajnok. Másodikként egy maláj fiú, bronzérmesként pedig egy svájci lány végzett. Rendkívül örültem, hogy tudtam a hazámért tenni valamit. A verseny után pedig ahány nemzeti csoport, annyi vidám éneklés, tánc következett síppal, dobbal. Mi is énekeltünk, furulyáztunk magyar népdalokat. A csodálatos, barátságos együttlétet nem lehet elfelejteni.
- Ha most egy almát a fejemre tennék, vajon a világbajnok húsz méterről vállalná a nyilazást, amúgy Tell Vilmos módjára?
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- És akkor elérkeztünk gondolatban Dél-Koreába. Hogy is született meg az az aranyérem?
- A Hagyományos Íjászok Világszövetségének alelnöke, Posta Pál régi ismerősöm. Tízéves voltam, amikor azt mondta: Ügyesen lősz. Foglalkozz vele komolyan! Szót fogadtam neki. Most Cseonan városban rendezték meg az ötödik világbajnokságot. Előtte az alelnök felhívta az edzőmet, Lakatos Istvánt, és közölte vele: a mi klubunk adhat a vébére a tíztagú csapatba hat íjászt. Ez megtiszteltetést és persze nagy anyagi megpróbáltatást jelentett. Az Ifjúsági Szervezet támogatott bennünket, de máshonnan segítséget nem kaptunk az utazáshoz. Három napig tartott a verseny, utána megnéztük a fővárost, Szöult is.
- Elképzelem a sok-sok íjász színes látványát...
- Harmincöt országból érkeztek versenyzők. A peruiak pompás, tollas fejdísze, a japánoknál pedig a fegyelmezettség volt nagy élmény. Emlékezetes marad a mongol csoport látványa is. A vébé úgy zajlott, hogy húsz, negyven, hatvan, hetvenöt és kilencven méterre elhelyezett célra kellett lőni. Az öt legjobb íjásznemzet találhatott ki egy-egy célt. Az amerikai egy őz, a magyar az egri vár ostromát idéző tűzkerék, a japán pedig három kör volt. Mindegyikre kellett lőni öt lövéssel, majd a pontszámokat összesítették, és én lettem a junior világbajnok. Másodikként egy maláj fiú, bronzérmesként pedig egy svájci lány végzett. Rendkívül örültem, hogy tudtam a hazámért tenni valamit. A verseny után pedig ahány nemzeti csoport, annyi vidám éneklés, tánc következett síppal, dobbal. Mi is énekeltünk, furulyáztunk magyar népdalokat. A csodálatos, barátságos együttlétet nem lehet elfelejteni.
- Ha most egy almát a fejemre tennék, vajon a világbajnok húsz méterről vállalná a nyilazást, amúgy Tell Vilmos módjára?
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- És akkor elérkeztünk gondolatban Dél-Koreába. Hogy is született meg az az aranyérem?
- A Hagyományos Íjászok Világszövetségének alelnöke, Posta Pál régi ismerősöm. Tízéves voltam, amikor azt mondta: Ügyesen lősz. Foglalkozz vele komolyan! Szót fogadtam neki. Most Cseonan városban rendezték meg az ötödik világbajnokságot. Előtte az alelnök felhívta az edzőmet, Lakatos Istvánt, és közölte vele: a mi klubunk adhat a vébére a tíztagú csapatba hat íjászt. Ez megtiszteltetést és persze nagy anyagi megpróbáltatást jelentett. Az Ifjúsági Szervezet támogatott bennünket, de máshonnan segítséget nem kaptunk az utazáshoz. Három napig tartott a verseny, utána megnéztük a fővárost, Szöult is.
- Elképzelem a sok-sok íjász színes látványát...
- Harmincöt országból érkeztek versenyzők. A peruiak pompás, tollas fejdísze, a japánoknál pedig a fegyelmezettség volt nagy élmény. Emlékezetes marad a mongol csoport látványa is. A vébé úgy zajlott, hogy húsz, negyven, hatvan, hetvenöt és kilencven méterre elhelyezett célra kellett lőni. Az öt legjobb íjásznemzet találhatott ki egy-egy célt. Az amerikai egy őz, a magyar az egri vár ostromát idéző tűzkerék, a japán pedig három kör volt. Mindegyikre kellett lőni öt lövéssel, majd a pontszámokat összesítették, és én lettem a junior világbajnok. Másodikként egy maláj fiú, bronzérmesként pedig egy svájci lány végzett. Rendkívül örültem, hogy tudtam a hazámért tenni valamit. A verseny után pedig ahány nemzeti csoport, annyi vidám éneklés, tánc következett síppal, dobbal. Mi is énekeltünk, furulyáztunk magyar népdalokat. A csodálatos, barátságos együttlétet nem lehet elfelejteni.
- Ha most egy almát a fejemre tennék, vajon a világbajnok húsz méterről vállalná a nyilazást, amúgy Tell Vilmos módjára?
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- És akkor elérkeztünk gondolatban Dél-Koreába. Hogy is született meg az az aranyérem?
- A Hagyományos Íjászok Világszövetségének alelnöke, Posta Pál régi ismerősöm. Tízéves voltam, amikor azt mondta: Ügyesen lősz. Foglalkozz vele komolyan! Szót fogadtam neki. Most Cseonan városban rendezték meg az ötödik világbajnokságot. Előtte az alelnök felhívta az edzőmet, Lakatos Istvánt, és közölte vele: a mi klubunk adhat a vébére a tíztagú csapatba hat íjászt. Ez megtiszteltetést és persze nagy anyagi megpróbáltatást jelentett. Az Ifjúsági Szervezet támogatott bennünket, de máshonnan segítséget nem kaptunk az utazáshoz. Három napig tartott a verseny, utána megnéztük a fővárost, Szöult is.
- Elképzelem a sok-sok íjász színes látványát...
- Harmincöt országból érkeztek versenyzők. A peruiak pompás, tollas fejdísze, a japánoknál pedig a fegyelmezettség volt nagy élmény. Emlékezetes marad a mongol csoport látványa is. A vébé úgy zajlott, hogy húsz, negyven, hatvan, hetvenöt és kilencven méterre elhelyezett célra kellett lőni. Az öt legjobb íjásznemzet találhatott ki egy-egy célt. Az amerikai egy őz, a magyar az egri vár ostromát idéző tűzkerék, a japán pedig három kör volt. Mindegyikre kellett lőni öt lövéssel, majd a pontszámokat összesítették, és én lettem a junior világbajnok. Másodikként egy maláj fiú, bronzérmesként pedig egy svájci lány végzett. Rendkívül örültem, hogy tudtam a hazámért tenni valamit. A verseny után pedig ahány nemzeti csoport, annyi vidám éneklés, tánc következett síppal, dobbal. Mi is énekeltünk, furulyáztunk magyar népdalokat. A csodálatos, barátságos együttlétet nem lehet elfelejteni.
- Ha most egy almát a fejemre tennék, vajon a világbajnok húsz méterről vállalná a nyilazást, amúgy Tell Vilmos módjára?
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- A Hagyományos Íjászok Világszövetségének alelnöke, Posta Pál régi ismerősöm. Tízéves voltam, amikor azt mondta: Ügyesen lősz. Foglalkozz vele komolyan! Szót fogadtam neki. Most Cseonan városban rendezték meg az ötödik világbajnokságot. Előtte az alelnök felhívta az edzőmet, Lakatos Istvánt, és közölte vele: a mi klubunk adhat a vébére a tíztagú csapatba hat íjászt. Ez megtiszteltetést és persze nagy anyagi megpróbáltatást jelentett. Az Ifjúsági Szervezet támogatott bennünket, de máshonnan segítséget nem kaptunk az utazáshoz. Három napig tartott a verseny, utána megnéztük a fővárost, Szöult is.
- Elképzelem a sok-sok íjász színes látványát...
- Harmincöt országból érkeztek versenyzők. A peruiak pompás, tollas fejdísze, a japánoknál pedig a fegyelmezettség volt nagy élmény. Emlékezetes marad a mongol csoport látványa is. A vébé úgy zajlott, hogy húsz, negyven, hatvan, hetvenöt és kilencven méterre elhelyezett célra kellett lőni. Az öt legjobb íjásznemzet találhatott ki egy-egy célt. Az amerikai egy őz, a magyar az egri vár ostromát idéző tűzkerék, a japán pedig három kör volt. Mindegyikre kellett lőni öt lövéssel, majd a pontszámokat összesítették, és én lettem a junior világbajnok. Másodikként egy maláj fiú, bronzérmesként pedig egy svájci lány végzett. Rendkívül örültem, hogy tudtam a hazámért tenni valamit. A verseny után pedig ahány nemzeti csoport, annyi vidám éneklés, tánc következett síppal, dobbal. Mi is énekeltünk, furulyáztunk magyar népdalokat. A csodálatos, barátságos együttlétet nem lehet elfelejteni.
- Ha most egy almát a fejemre tennék, vajon a világbajnok húsz méterről vállalná a nyilazást, amúgy Tell Vilmos módjára?
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- A Hagyományos Íjászok Világszövetségének alelnöke, Posta Pál régi ismerősöm. Tízéves voltam, amikor azt mondta: Ügyesen lősz. Foglalkozz vele komolyan! Szót fogadtam neki. Most Cseonan városban rendezték meg az ötödik világbajnokságot. Előtte az alelnök felhívta az edzőmet, Lakatos Istvánt, és közölte vele: a mi klubunk adhat a vébére a tíztagú csapatba hat íjászt. Ez megtiszteltetést és persze nagy anyagi megpróbáltatást jelentett. Az Ifjúsági Szervezet támogatott bennünket, de máshonnan segítséget nem kaptunk az utazáshoz. Három napig tartott a verseny, utána megnéztük a fővárost, Szöult is.
- Elképzelem a sok-sok íjász színes látványát...
- Harmincöt országból érkeztek versenyzők. A peruiak pompás, tollas fejdísze, a japánoknál pedig a fegyelmezettség volt nagy élmény. Emlékezetes marad a mongol csoport látványa is. A vébé úgy zajlott, hogy húsz, negyven, hatvan, hetvenöt és kilencven méterre elhelyezett célra kellett lőni. Az öt legjobb íjásznemzet találhatott ki egy-egy célt. Az amerikai egy őz, a magyar az egri vár ostromát idéző tűzkerék, a japán pedig három kör volt. Mindegyikre kellett lőni öt lövéssel, majd a pontszámokat összesítették, és én lettem a junior világbajnok. Másodikként egy maláj fiú, bronzérmesként pedig egy svájci lány végzett. Rendkívül örültem, hogy tudtam a hazámért tenni valamit. A verseny után pedig ahány nemzeti csoport, annyi vidám éneklés, tánc következett síppal, dobbal. Mi is énekeltünk, furulyáztunk magyar népdalokat. A csodálatos, barátságos együttlétet nem lehet elfelejteni.
- Ha most egy almát a fejemre tennék, vajon a világbajnok húsz méterről vállalná a nyilazást, amúgy Tell Vilmos módjára?
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- Elképzelem a sok-sok íjász színes látványát...
- Harmincöt országból érkeztek versenyzők. A peruiak pompás, tollas fejdísze, a japánoknál pedig a fegyelmezettség volt nagy élmény. Emlékezetes marad a mongol csoport látványa is. A vébé úgy zajlott, hogy húsz, negyven, hatvan, hetvenöt és kilencven méterre elhelyezett célra kellett lőni. Az öt legjobb íjásznemzet találhatott ki egy-egy célt. Az amerikai egy őz, a magyar az egri vár ostromát idéző tűzkerék, a japán pedig három kör volt. Mindegyikre kellett lőni öt lövéssel, majd a pontszámokat összesítették, és én lettem a junior világbajnok. Másodikként egy maláj fiú, bronzérmesként pedig egy svájci lány végzett. Rendkívül örültem, hogy tudtam a hazámért tenni valamit. A verseny után pedig ahány nemzeti csoport, annyi vidám éneklés, tánc következett síppal, dobbal. Mi is énekeltünk, furulyáztunk magyar népdalokat. A csodálatos, barátságos együttlétet nem lehet elfelejteni.
- Ha most egy almát a fejemre tennék, vajon a világbajnok húsz méterről vállalná a nyilazást, amúgy Tell Vilmos módjára?
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- Elképzelem a sok-sok íjász színes látványát...
- Harmincöt országból érkeztek versenyzők. A peruiak pompás, tollas fejdísze, a japánoknál pedig a fegyelmezettség volt nagy élmény. Emlékezetes marad a mongol csoport látványa is. A vébé úgy zajlott, hogy húsz, negyven, hatvan, hetvenöt és kilencven méterre elhelyezett célra kellett lőni. Az öt legjobb íjásznemzet találhatott ki egy-egy célt. Az amerikai egy őz, a magyar az egri vár ostromát idéző tűzkerék, a japán pedig három kör volt. Mindegyikre kellett lőni öt lövéssel, majd a pontszámokat összesítették, és én lettem a junior világbajnok. Másodikként egy maláj fiú, bronzérmesként pedig egy svájci lány végzett. Rendkívül örültem, hogy tudtam a hazámért tenni valamit. A verseny után pedig ahány nemzeti csoport, annyi vidám éneklés, tánc következett síppal, dobbal. Mi is énekeltünk, furulyáztunk magyar népdalokat. A csodálatos, barátságos együttlétet nem lehet elfelejteni.
- Ha most egy almát a fejemre tennék, vajon a világbajnok húsz méterről vállalná a nyilazást, amúgy Tell Vilmos módjára?
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- Elképzelem a sok-sok íjász színes látványát...
- Harmincöt országból érkeztek versenyzők. A peruiak pompás, tollas fejdísze, a japánoknál pedig a fegyelmezettség volt nagy élmény. Emlékezetes marad a mongol csoport látványa is. A vébé úgy zajlott, hogy húsz, negyven, hatvan, hetvenöt és kilencven méterre elhelyezett célra kellett lőni. Az öt legjobb íjásznemzet találhatott ki egy-egy célt. Az amerikai egy őz, a magyar az egri vár ostromát idéző tűzkerék, a japán pedig három kör volt. Mindegyikre kellett lőni öt lövéssel, majd a pontszámokat összesítették, és én lettem a junior világbajnok. Másodikként egy maláj fiú, bronzérmesként pedig egy svájci lány végzett. Rendkívül örültem, hogy tudtam a hazámért tenni valamit. A verseny után pedig ahány nemzeti csoport, annyi vidám éneklés, tánc következett síppal, dobbal. Mi is énekeltünk, furulyáztunk magyar népdalokat. A csodálatos, barátságos együttlétet nem lehet elfelejteni.
- Ha most egy almát a fejemre tennék, vajon a világbajnok húsz méterről vállalná a nyilazást, amúgy Tell Vilmos módjára?
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- Elképzelem a sok-sok íjász színes látványát...
- Harmincöt országból érkeztek versenyzők. A peruiak pompás, tollas fejdísze, a japánoknál pedig a fegyelmezettség volt nagy élmény. Emlékezetes marad a mongol csoport látványa is. A vébé úgy zajlott, hogy húsz, negyven, hatvan, hetvenöt és kilencven méterre elhelyezett célra kellett lőni. Az öt legjobb íjásznemzet találhatott ki egy-egy célt. Az amerikai egy őz, a magyar az egri vár ostromát idéző tűzkerék, a japán pedig három kör volt. Mindegyikre kellett lőni öt lövéssel, majd a pontszámokat összesítették, és én lettem a junior világbajnok. Másodikként egy maláj fiú, bronzérmesként pedig egy svájci lány végzett. Rendkívül örültem, hogy tudtam a hazámért tenni valamit. A verseny után pedig ahány nemzeti csoport, annyi vidám éneklés, tánc következett síppal, dobbal. Mi is énekeltünk, furulyáztunk magyar népdalokat. A csodálatos, barátságos együttlétet nem lehet elfelejteni.
- Ha most egy almát a fejemre tennék, vajon a világbajnok húsz méterről vállalná a nyilazást, amúgy Tell Vilmos módjára?
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- Harmincöt országból érkeztek versenyzők. A peruiak pompás, tollas fejdísze, a japánoknál pedig a fegyelmezettség volt nagy élmény. Emlékezetes marad a mongol csoport látványa is. A vébé úgy zajlott, hogy húsz, negyven, hatvan, hetvenöt és kilencven méterre elhelyezett célra kellett lőni. Az öt legjobb íjásznemzet találhatott ki egy-egy célt. Az amerikai egy őz, a magyar az egri vár ostromát idéző tűzkerék, a japán pedig három kör volt. Mindegyikre kellett lőni öt lövéssel, majd a pontszámokat összesítették, és én lettem a junior világbajnok. Másodikként egy maláj fiú, bronzérmesként pedig egy svájci lány végzett. Rendkívül örültem, hogy tudtam a hazámért tenni valamit. A verseny után pedig ahány nemzeti csoport, annyi vidám éneklés, tánc következett síppal, dobbal. Mi is énekeltünk, furulyáztunk magyar népdalokat. A csodálatos, barátságos együttlétet nem lehet elfelejteni.
- Ha most egy almát a fejemre tennék, vajon a világbajnok húsz méterről vállalná a nyilazást, amúgy Tell Vilmos módjára?
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- Harmincöt országból érkeztek versenyzők. A peruiak pompás, tollas fejdísze, a japánoknál pedig a fegyelmezettség volt nagy élmény. Emlékezetes marad a mongol csoport látványa is. A vébé úgy zajlott, hogy húsz, negyven, hatvan, hetvenöt és kilencven méterre elhelyezett célra kellett lőni. Az öt legjobb íjásznemzet találhatott ki egy-egy célt. Az amerikai egy őz, a magyar az egri vár ostromát idéző tűzkerék, a japán pedig három kör volt. Mindegyikre kellett lőni öt lövéssel, majd a pontszámokat összesítették, és én lettem a junior világbajnok. Másodikként egy maláj fiú, bronzérmesként pedig egy svájci lány végzett. Rendkívül örültem, hogy tudtam a hazámért tenni valamit. A verseny után pedig ahány nemzeti csoport, annyi vidám éneklés, tánc következett síppal, dobbal. Mi is énekeltünk, furulyáztunk magyar népdalokat. A csodálatos, barátságos együttlétet nem lehet elfelejteni.
- Ha most egy almát a fejemre tennék, vajon a világbajnok húsz méterről vállalná a nyilazást, amúgy Tell Vilmos módjára?
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- Ha most egy almát a fejemre tennék, vajon a világbajnok húsz méterről vállalná a nyilazást, amúgy Tell Vilmos módjára?
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- Ha most egy almát a fejemre tennék, vajon a világbajnok húsz méterről vállalná a nyilazást, amúgy Tell Vilmos módjára?
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- Ha most egy almát a fejemre tennék, vajon a világbajnok húsz méterről vállalná a nyilazást, amúgy Tell Vilmos módjára?
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- Ha most egy almát a fejemre tennék, vajon a világbajnok húsz méterről vállalná a nyilazást, amúgy Tell Vilmos módjára?
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- Hát...
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- És tízről?
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
- Azt már igen.
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
(Nagy kár, hogy nekem nem a jonatán a kedvenc gyümölcsöm. Persze tudom, sántít az indok, nem igazi a kibúvó, de a felelőtlen ajánlkozásomat máris visszavontam.)
