Amikor Hamilton átgázol Rosbergen

Még a vasárnapra halasztott időmérő alatt is egyértelmű volt, hogy ennyi vízzel a pályán életveszélyes lenne versenyezni elsősorban nem is az aquaplaning, hanem a látási viszonyok teljes alkalmatlansága miatt. Rég láttam ekkora esőt és ennyi vizet versenypályán, a vízfüggöny meg áthatolhatatlan volt már egy autó mögött is.

Ennek a felvezetésnek köszönhetően szinte teljesen készületlenül álltak fel a csapatok rajtrácsra, ami általában tartogat az erőviszonyokat átíró meglepetéseket. A még vizes, de már száradó pályán ezúttal a Red Bull volt erősebb a vártnál, az intermediate gumikat pár kör alatt túlmelegítő Mercedesek nyakára másztak, akik addigra már túl voltak egy házi ütközeten. Hamilton ezúttal is – csakúgy, mint Suzukában – ellentmondást nem tűrően fogott pozíciót és kivezette Rosberget a bukótérbe, aki emiatt további három helyet vesztett. Határeset volt, főleg csapattársak közt, azonban a tendencia egyértelmű: amikor test-test elleni küzdelemre kerül sor Hamilton az eltántoríthatatlanság és a megfélemlítés keverékét használva gázol át Rosbergen, aki egyre kevésbé viseli jól ezeket az eseteket. A csatabárd ezzel még mélyebbre ásatott, ami egy oda-vissza sapkadobálásban csúcsosodott ki a pódiumra várakozva négyszemközt, de az egész világ szeme láttára. Abban a két mozdulatban az egész viszonyuk benne volt.

A Red Bull korai nyerő tempója részben a teljesen máshogy használt gumiknak, részben a – talán – még inkább esőre faragott beállításokban keresendő, amivel az intermediate-ek ideális tartományában autózhattak az azt túlhevítő Mercedesek ellen. A kiemelkedő gumimelegítési képesség ezúttal az ezüstnyilak ellen dolgozott, de már ekkor egyértelmű volt, hogy a pálya felszáradásával ez ismét az előnyükre válik, ami be is igazolódott.

Ricciardo amúgy megérdemelt pünkösdi királysága után Rosbergék gyorsan visszajöttek, az újraindítások után akár 2-3 mp-es köridő fölényben autózva a mezőnyhöz képest. Ott eközben is parázs csaták zajlottak, szinte megszámolni is nehéz volt az állandó adok-kapok szituációkat, amit nem csak a felszáradó pálya és az épp melegedő/visszahűlő gumik generáltak, hanem a pálya sajátságos vonalvezetése is. A gyors egymásutánban következő bal-jobb kanyarkombinációk ugyanis maguktól is jó lehetőséget teremtenek egy meglepetésszerű beszúrásra, vagy egy azonnali visszatámadásra jobb kigyorsítással. A tökéletes vonalvezetés ezekhez a körülményekhez.

Szemmel láthatóan a mezőny is élvezte a hirtelen jött lehetőségeket és a legtöbben harcias formát mutattak Verstappentől Raikkönenig, Kvjattól Sainzig egyaránt. A nagy harci kedv persze az átlagosnál nagyobb túlvállalást is jelentett, így rengeteg önhibából adódó kiesés volt, a végén csak 12-en fejezték be a futamot. Kellett is egy jó verseny, hogy legalább pár napig arról lehessen beszélni, ami a lényeg: a pályán történtekről. Túl sok volt mostanában a politikai kötélhúzás, taktikázás és gáncsoskodás, ami persze mindig az F1 sajátja volt, de itt lenne az ideje, hogy ne a mellékszereplőtől legyen hangos a sajtó folyamatosan. Őszintén szólva nem érdekel Ecclestone sokadik hirtelen jött ötlete, Toto Wolff jólfésült karót nyeltsége, Helmut Marko faragatlan nyersessége, Maurizio Arrivabene „Volt egyszer egy vadnyugat” arckifejezéssel spékelt önellentmondásai, vagy Yasuhisa Arai stand-up magánszámai. A legtöbben ugyanis szereptévesztésben vannak.

Megszokták a kitüntetett figyelmet, mert döntő fontosságú pozíciót töltenek be, ugyanakkor kíváncsi vagyok, melyik színdarab húzná pár előadásnál tovább, ahol az impresszárió, a színigazgató, a dramaturg, meg a kellékes vinnék a prímet. Márpedig az F1 legalább annyira szórakoztatás, mint sport, ezért a megreformálásnak ott kellene kezdődnie, hogy mindenki marad a kaptafánál. Az őskorszakok hősei mögött is számtalan ember dolgozott, ám sehol nem kerültek ennyire előtérbe, mint manapság. A versenyzőket, az „embert” kell főszerepbe helyezni, mert a nézőket a versenyzők érdeklik, tojnak a konstruktőri címre, meg a sokadik érthetetlen szabályváltozásra – bármennyire is érdekel ez egy szűk réteget, pl. engem.

Ha hősök kellenek, akkor hősöket kell gyártani, nem az egyébként maximálisan érdekvezérelt cég- és csapatvezetők, meg kiöregedett versenyzők egóját masszírozni. Dolgozzanak a háttérben, de ne dörgöljék a világ orra alá hétről hétre a fontosságukat, mert az F1 iránt érzett nézői ellenszenv és részben az F1 jelenlegi helyzete az ő rátarti és gőgös magatartásuk eredménye.

Éppen ezért kellenek az ilyen sapkadobálások, magukból kivetkőzött másodpercek, mert az emberi oldalát mutatja meg annak, amit általában csak nagyon szűrve, szabályozottan láthatunk: hogy hús-vér emberek ülnek a volánnál. Egyébként is hogy akarunk karaktereket látni, miközben minden kicsit is egyéni, vagy adrenalintól fűtött megnyilvánulást sírásnak, hisztinek, meg nem oda valónak bélyegzünk. Mindenki ugyanúgy dumál és járatja a száját adott esetben, csak aki nincs adásban, az számunkra nem létezik. Azt gondolod Senna, Clark, vagy Fangio nem szentségelt magában olykor? Na ugye.