Katedrálisról katedrálisra

A nagy templomépítési boomot a normann Hódító Vilmos indította el, aki 1066-ban - a hastingsi csatában aratott győzelme eredményeként - szerezte meg az angol trónt, meghatározó hatást gyakorolva a brit történelemre. Vele együtt nyert teret a normann építészeti stílus is, amit bő száz év múltán felvált ugyan a gótika, ám az efféle váltások nem egyik napról a másikra történnek, a katedrálisok pedig évtizedekig, olykor száz évnél is hosszabb ideig épülnek, így a stílusjegyek keverednek.

A nyolcas alakú ívek a wellsi katedrálisban 
Fotó: Szente Ottó

Mostani helyszíneink egyike, Wells egyebek között éppen arról nevezetes, hogy az ottani katedrális volt az első, amely már gótikus stílusban épült. A Bristoltól mintegy 20 mérföldre délre fekvő, alig 10 ezer lakosú kisvárosról tudni kell, hogy a második legkisebb city státuszú város Angliában (a legkisebb a London 2,9 négyzetkilométernyi részét képező City of London). A többletjogot nem, de jelentős presztízst adó címet I. Erzsébet adományozta a településnek 1589-ben, erre azok a városok váltak jogosulttá, amelyek püspöki székesegyházzal rendelkeztek. A püspök székhelye időközben elkerült Wellsből, a székesegyház azonban megmaradt. Nos, a wellsi katedrálist 1175-ben kezdték építeni, de az egymást nyolcas alakban keresztező íveket például - amelyek a templom fő különlegességei közé tartoznak - 1338 és 1348 között építették be, az ingatag központi torony megtámasztására. A különlegességek közé tartozik a nyugati homlokzat is, amelyen mintegy 300 eredeti, 13. századi szobor látható, valamint az 1392-ben beépített asztronómia órajáték is. Utóbbin két-két egymással harcoló lovag és szaracén figura jár körbe negyed óránként, a számlapja pedig 24 órás. Évszázadokon keresztül kézzel kellett felhúzni a szerkezetét, ma már ezt elektromos motor végzi.

A katedrális építészeti értékei  közül nemcsak a nyugati homlokzat emelkedik ki, hanem például némelyik terem különlegesen szép legyezőboltozata is.

Wells kihagyhatatlan nevezetességei közé tartozik még a vizesárokkal körülvett, 5 és fél hektárnyi kertet is magában foglaló püspöki rezidencia és a Vicar’s Close néven ismert utcácska, amit Európa legrégebbi, korabeli formáját egészében megőrző középkori utcájaként tartanak számon az útikönyvek. Végigsétálva rajta valóban időgépben érezhetjük magunkat. Egyébként az 1300-as évek végén építtette az akkori püspök, mégpedig a plébánosok kórusa tagjainak lakóhelyéül. Negyvenkét kis ház épült az utcában, majd kápolna is, az előkerteket már a 15. században alakították ki.

Wells eredeti formájában fennmaradt középkori utcácskája

Másik, ugyancsak katedrálisáról híres helyszínünk Salisbury. Az elsődleges turisztikai célpontnak számító Stonhenge-től alig 10 mérföldre található város székesegyháza a korai angol gótika remeke. Ami ritkaságnak számít, hogy alig négy évtized alatt épült fel (1258-ra készült el), emiatt stílusa egységesebb mint a hasonló építményeké, s ettől még egy évszázaddal később emelt tűhegyű tornya sem üt el, ami meg azért különleges, mert a legmagasabb (123 méter) Angliában. A közelben bányászott mészkőből épített katedrális nyugati homlokzatát szentek szobrai díszítik. Ebben a templomban ketyeg a Nagy Britanniában legrégebben - 1386-ban - készült óraszerkezet. (Az előzőekben már említett wellsi a második legrégebbi óra.) Ebben a templomban őrzik a Magna Charta fennmaradt négy eredeti másolatának egyikét. (Az angol jogrendszer alapdokumentumának számító chartát, amely egyebek között a királlyal szembeni lázadás jogát is biztosította, 1215-ben kényszerítette ki az angol nemesség I. János királytól, ehhez hasonló a nálunk 1222-ben II. András által kiadott Aranybulla.)

A salisburyi katedrális nyugati homlokzata

Salisburyben, amely a középkorban kereskedőváros volt, egyébként még a piaci építmény, a Poultry Cross is gótikus, a 14. században építették és eredetileg a baromfivásár helyét jelölte. Egykor négy ilyen kereszt állt Salisburyben, ezek mind a különböző - a baromfi mellett sajt-, élőállat- és gyapjú- - piacok helyét jelölték.

A nyolcas alakú ívek a wellsi katedrálisban

Fotó: Szente Ottó