Kézfogások Zágrábban - Mediterrán hangulat interaktív játékkal a horvát fővárosban

Induljunk a kályhától, azaz esetünkben a Jellasics térről! - javasolja többször is idegenvezetőnk, merthogy Zágrábban innét kiindulva érhető el a legtöbb látnivaló. Így a Felsőváros a maga megannyi érdekességével. Egy-két perc, s a budapestinél rövidebb libegő máris fölröpít a város fölé. A végállomástól balra a Strossmartre-on találjuk magunkat. A sétány - nevét Strossmayer püspökről és politikusról kapta - a párizsi írók, művészek, festők és népszerű mulatók negyedére, Montmartre-ra utal. Ahogy ott, úgy itt is kávézó kávézót ér. A hétvégén mindegyik tele van, alig találni szabad asztalt a teraszokon. Hét közben, munkanapokon is sokan hódolnak errefelé e szenvedélynek. Az arcokról lerí a könnyedség, lezserség a mentalistásban, ruházkodásban. A magyar határtól alig százegynéhány kilométerre tetten érjük a mediterrán életérzést, amit nyilván a délről, tengermellékről munkájuk miatt ide költözők hoztak magukkal, s a purgereknek (zágrábi őslakosoknak) sem esett nehezükre átvenni. A művésznegyed bejáratánál öles betűkkel odapingált szöveg ejti gondolkodóba az utazót: Hova sietsz? (Kamo uri ?)

Nekünk viszont sietnünk kell, mert pont délben a díszes kupolájú Szent Márk-templom előtt kezdődik a látványosnak ígérkező őrségváltás. Peregnek a felvevőkamerák, kattognak a fényképezőgépek. Csodamasináikkal kitűnnek a japánok, akik mindenütt ott vannak a városban, ahol látnivaló akad. Nyilván megörökítik, ahogy a korhű ruhába öltözött, kravatát (nyakkendőt) hordó huszárok és szuronyos gyalogosok váltják egymást az őrhelyen.

Korhű ruhába öltözött huszárok és szuronyos gyalogosok váltják egymást az őrhelyen 
Fotó: Mihovics József

Könnyed, érzelmes, ám a maga nemében egyedülálló kikapcsolódást ígér a közelben található Megszakadt Kapcsolatok Múzeuma (Muzej prekinutih veza.) Megnyitásáról annak idején a BBC és a CNN is beszámolt. Bejárta a világsajtót az itt található sok száz levél egyike. Szarajevói tinédzser írta kék tollal az első szerelmének nevezett Elmának, akire csak egy pillantást vethetett a vonuló háborús menekültek sorában. Egyből lángra lobbant iránta. A vonalas iskolai füzetből kitépett lap alján, a fiatalember sorai alatt láthatóan női kézírás, piros-zöld színnel: I love you - beskrajno (örökké). Ami valójában percekig tartott, mert a piszkos háború ki tudja, hova sodorta őket egymástól. Megannyi romantikus levél olvasható a falakon, tárlókban. Mindegyik mellett ott az angol fordítás, s egy-egy tárgyi bizonyíték: széthordott női tűsarkú cipő, pezsgősdugó, avagy éppenséggel a drasztikus szakításra utaló, tuskóba vágott fejsze. A látnivaló végkicsengése mégis optimista: minden szakítás, minden vég egy új lehetőség nyitánya. A dokumentumok a régió több országából valók. Magyar egyelőre nincs köztük, nálunk ugyanis még nem jártak gyűjtőúton.

A főváros a katedrálissal fölülről, a Felsővárosból nézve

Éjjel tizenegy óra tájt indul a Tajne Griča (A titokzatos Grič) utcai színjáték. Grič tulajdonképpen a szűken vett óváros, amely Gradec (Felsőváros) néven is ismert. E dombvidéket IV. Béla szabad királyi várossá nyilvánította az 1242-es Aranybullában. Az itteni utcák, terek az évszázadok során megőrizték bájukat, sajátos arculatukat. Kész élmény ezeket bejárni az éj leple alatt, égő viharlámpával a kézben, merthogy azt is kap a néző. Gyakorlatilag egy interaktív játék részesei vagyunk, nagyszerű színészi alakításokkal. A csoport összetételétől függően angolul vagy horvátul zajlik az előadás. A séta során kezet foghatunk Marija Jurić Zagorkával, pontosabban az őt megszemélyesítő színésznővel. Zagorkát tekintik az első hivatásos horvát újságírónőnek. Magyarul is kitűnően tudott, a múlt század elején Budapestről tudósította Obzor (Látóhatár) nevű zágrábi lapját. Egész alakos szobra mellett is elhaladunk. A belváros múltbéli rejtelmeit feldolgozó előadás az ő regényein alapul.

Éjfél után a Kőkapuhoz is eljutunk, ahol a kis kápolnánál, Szűz Mária oltárképe előtt gyertyát gyújtunk. A szent képről az a hír járja, hogy az 1731-es pusztító tűzvész során kerete teljesen elégett, a kép viszont sértetlen maradt. Naponta tömegek zarándokolnak ide egy-egy imára. Végigjárva az óváros zegzugos utcáit, a sok gyaloglásban igencsak elfáradunk, így a végső stációnál, az évszázados múltú Cinko (Csengő) vendéglőben jólesik a finom horvát borok kóstolgatása. Vérpezsdítő az országszerte ismert, több CD-vel büszkélkedő Cinku i együttes tamburazenéje, úgyhogy kivilágos kivirradtig talpon maradunk.

A legenda szerint a Jellasics tér helyén volt egy forrás, amely a Mandusevac nevet kapta. Történt ugyanis, hogy a szépséges leányzó (Manda) egy arra sétáló vitéz úrfival találkozott. Emez így szólt a hölgyhöz: Mando, lelkem, merítsél vizet! (Mando, du o zagrabi vode!) Így lett az első két szóösszetételből Mandusevac, a másikból pedig a település neve, Zágráb. A teret 1898-ban átépítették, a forrást betemették, s csak 1986-ban állították vissza. A jelenet a főváros egyik látványossága: a két alakot korhű ruhába öltözött hölgy és úrfi személyesíti meg.