Luxus, vagy a kézzel falt lángos

Sokminden ugyanaz maradt, mint huszonöt évvel ezelőtt, például a vasútállomás várótermének jellegzetes szaga még jobban bevillantotta a képeket: amikor gyerekként napokat töltöttem ott és figyeltem a szerelvényeket. Most a lassan húsz hónapos Gergővel mentünk vissza nosztalgiázni, integetni a vonatoknak, hogy aztán hazafelé találkozzunk a szomszédokkal, akik láttak engem felnőni, akiknek velem egykorú gyermekei szintén szülőként térnek vissza a magyar tengerhez. Amely vitathatatlanul fejlődik, de vannak helyek, települések, amelyet sokan azért szeretnek, mert ott szinte megállt az idő – s ezzel talán az ő öregedésük is. Valljuk be, azért van egyfajta varázsa annak is, hogy kisgatyában papírtálcáról nyomjuk befelé a sajtostejfölöst, kézzel csócsáljuk a „balatoni” hekket és isszuk a kisfröccsöt. Másoknak persze ez nem elég, igénylik, keresik a luxust. Van, akiknek szemében a vitorlázás, az azzal együtt járó életmód is annak számít, a tó körül nincs annyi kikötő, amely ne telne meg. Fenyvesen most kétmilliárdért a Balaton legnagyobb kikötője épül, közel fél kilométeres mólószárakkal. A javában zajló beruházás is hullámokat korbácsolt, megjelentek a tiltakozók, akik féltik a partot, a strand eliszapolódásától tartanak, s nem hiszik, hogy az ötvenmilliós yacht tulajdonosa fog beülni a parti büfébe. A másik oldalon az összes létező engedélyt kiemelve a minőségi turizmus megjelenését, a munkahelyteremtést és a település gyarapodását hangsúlyozzák. Majd meglátjuk kinek lesz igaza, de attól tartok közös nevező itt sem lesz, mint oly sok más magyaros történetben.