Mesebeli erdő az út végén

Boldogult leány- és legénykorunkban egyszer a feleségemmel nyaraltunk már a Mátrában, egész pontosan Mátrafüreden, a Sás-tó melletti kempingben, emlékezetesen nagyszerű tíz napig. Az említett település is a 24-es főút mentén, Gyöngyös fölött van a hegyoldalban, s így a hely ismerőjének magabiztosságával indultam autóval júliusban - és csak Mátraháza után derült ki, mekkorát tévedtem.

Annak idején közúton nem jutottunk ennél tovább a környék megismerésében (az erdőket annál alaposabban bebarangoltuk), pedig a lényeg csak később jön. Parádsasvárig ugyanis nagyjából 20 kilométer van még hátra, amelyen - kis túlzással - nincsen 100 méteresnél nagyobb egyenes darab egyben. A szakadatlan szerpentin egy autós rosszullétre nagyon is hajlamos hároméves kislánnyal a hátsó ülésen igazi túlélőtúra, pláne az előző 300 kilométer után.

Sikerült azonban baleset nélkül teljesíteni Parádsasváron pedig azonnal tudtuk, hogy megérte.

A nagyjából 530 lelkes település utolsó falu, innen az út csak visszafelé vezet, a rengeteg erdő ölelésében olyan, mintha az ember valóban a világ végére jutott volna el. És ennek a településnek az utolsó utcájában, ott is az utolsó előtti házban volt a szállásunk: három éve épített, minden igényt kielégítő és minden fontossal felszerelt (bár a végére úgy éreztük, négytagú családnak mégis talán árnyalatnyit kicsi) lakrészben. A vendégház megtalálásában pedig egyáltalán nem fáradtam el annak idején: beírtam az internetes keresőbe, hogy mátrai szállás, és ezt dobta ki második helyen. (A háziasszonyunk aztán elárulta: ehhez nem is kellett más, mint egy világhálós kérdésekben járatos vő.)

De talán ha nem lett volna mosogató- és mosógép, akkor is a legjobb szívvel gondolnánk vissza a Gesztenyés utcába. Mert az ajtón kilépve rögtön kezdődött az erdő: mókusokkal, madarakkal, bogarakkal, virágokkal, fákkal, jó levegővel, megfelelően karbantartott turistautakkal, számos pontról páratlan panorámával. Egy három- és egy hatéves számára ez maga a mesebeli rengeteg a negyvenes szülőknek pedig mi kell több a picik öröménél.

Parádsasvár a páratlanul szép természeti környezeten túl látnivalókban nem bővelkedik, de a vegyesbolt mögött van egy őzikés kert, amelynek ottjártunkkor is éppen volt lakója, illetve többször elsétáltunk az üveggyár épületéhez is. Ennek ősét, az üveghutát II. Rákóczi Ferenc alapította, és 2005-ig a környék első számú foglalkoztatója volt. Azóta zárva, omlik-romlik, de látnivalónak nem utolsó, ahogy a természet megkezdte az újrahasznosítást: az ereszek alá fecskefészkek százai tapadtak, az épület messziről úgy nézett ki, mint egy gigantikus méhkaptár. Csak a virágport hordó rovarok helyett itt férgeket összefogdosó madarak szorgoskodtak. De csiszolt üvegcsodák ettől függetlenül készülnek a községben: több családi manufaktúra is kínál ilyeneket, és nemcsak a kész tárgyak, de az elkészítésük folyamata is látnivaló ezeken a helyeken.

Két-három gyalogos kirándulós nap után (még éjszakai túrára is vállalkoztunk) többször beiktattunk a nyaralásunkba autós tekergést. Így fedeztünk fel közeli nevezetességeket (Parád, Recsk, Kékes-tető, Ilona-vízesés, utóbbi kettő esetében a kerekeken gurulás után a séta sem volt elhanyagolható), illetve két hosszabb kalandot. A nyíregyházi állatpark volt a nagyobb falat, majdnem kétszáz kilométer csak oda, de ez a fiunk miatt kötelező programnak számított. A miskolc-tapolcai barlangfürdő túra pedig olyan jól sikerült, hogy legközelebb nem hagyhatjuk ki, ha erre járunk.

Szóval nem tudom megmondani, hogy abban a júliusi tíz napban valóban minden harmadik ember idegen volt-e Parádsasváron. De hogy a helyiek hozzászoktak a turistákhoz, az biztos: nem lehetett úgy végigmenni a falun, hogy valaki beszédbe ne elegyedett volna velünk, vagy meg ne kínálta volna a gyerekeket pár szem meggyel, ribizlivel, ezzel-azzal. Egy percig sem éreztük magunkat idegennek a Mátrában s aki falusi vendéglátásban utazik, ennél jobban nem nagyon teheti a dolgát.