Boldog békeidők régi emlékei

Utazásunk kapcsán áttekintjük a történeti előzményeket. A magyar–horvát kiegyezés révén (1868) Fiume és környéke Magyarországé lett, és nagyarányú fejlesztések részesévé vált, kezdve a kikötő és hajógyár építésétől a vasúti összeköttetés megteremtéséig. Akkoriban sikk lett odautazni. Megfordultak ott királyok, császárok, a pénzügyi arisztokrácia prominensei. Jelenlétüknek maradandó nyomot hagytak építményekben, nyaralókban. Pazar villákat emeltek, csodálatos parkokkal. Az időszak, a XIX. és XX. század fordulója, boldog békeidők néven vonult be a köztudatba. Hasonlóan a belle époque (szép korszak) szelleméhez, amely a francia múlt része. Mindkettő arra az időszakra emlékeztet, amikor a háborúk sora után (1871 és 1914 között) Európa fellélegzett. Gazdasági fellendülés, a jövőbe vetett hit reménye váltotta fel a traumatizált kontinenst. Az sem hatott zavaróan, hogy a kor művészetében a l’art pour l’art, az öncélúság nyert teret. 

A régi idők hangulatát, nyomait kutatom az abbáziai Ri­viérán, amely 30 kilométer hosszan terül el a tenger mentén. A szárazföld felől az Ucska zöld hegyoldalai övezik a tengeri kékséget. A környék könnyen bejárható, ráadásul közel is van, Letenyétől 286 kilométer, nagyrészt autópályán érhető el. A névadó település (Abbázia) ősszel is pörgős, mozgalmas, a remélt csendért, nyugalomért pár kilométerrel odébb kell utazni. Célpont lehet a babérillatú Lovran (a babér horvátul lovor), vagy a legdélibb csücsök, Mošćenice (ejtsd Moscsenice). 

A környék turisztikai hagyománya 170 éves múltra tekint vissza. Abban az időben a tél számított főszezonnak, nem a fürdés, hanem a kontinentálishoz képest enyhébb klíma volt vonzó, az, hogy a tenger fölött magasodó hegyek szinte védernyőként visszafogják a hideg szeleket. A vonattal érkezők a helyközi közlekedést hintókkal, díszes lovas kocsikkal, konflisokkal oldották meg. A XX. század elején Rijeka és Volosko között a magyar nevű Sirály gőzhajó vitte az utasokat, ahova fél óráig tartott a kényelmes út oda és ugyanannyit vissza. A retúrjegy 1,20 osztrák koronát kóstált személyenként. A térség része a kiterjedtebb liburniai Riviérának, amely Dalmácia egy részét is magában foglalja. A liburnok szorgalmas állattartók és ügyes tengerészek hírében álltak. Kis méretű, gyors vitorlásaikkal a rómaiaknak is borsot törtek az orruk alá. A távolabbi tengerekre is kimerészkedtek, megrettegtetve a többi úton lévőt, olykor még a kereskedők hajóira is rátámadtak. 

Klimatikus gyógyhelyen járunk, amelynek a gazdag, buja vegetáció, az erdők sokasága, na és a tengermellék sós levegője okán régről jár ez a titulus. Európában az elsők között itt nyílt meg a gyógyszanatóriumok egyike. 1968-ban a nemzeti örökség részének nyilvánították a térséget. A fürdési szezon júniustól szeptember végéig tart. A nyári hőség elviselhetőbb, mint délebbre. De azért nem lehet panasz az évi napos órák számára sem, amely 2100 körül mozog. 
Az első vendégek romantikus kirándulásokat tettek a környéken. Eljutottak Mošćenička Dragáig, ahol az akkoriban, a XIX. század vége felé épített pazar villákban szálltak meg. A csillogásra felfigyelt Európa elitje, akikre külön pompa várt. A helyiek mindig is tárt karokkal fogadták az előkelőségeket. Így Ferenc József őfelségét, aki annak idején kétszer is megfordult Abbáziában, és e látogatások emlékére part menti sétányt neveztek el róla. A lungomare (part menti sétány) Volosko, Abbázia és Lovran között húzódik 10 kilométer hosszan, de persze kisebb szakaszokra bontva is bejárható. 
Se vége, se hossza a híres látogatóknak. Járt itt a világutazó hírében álló lengyel író, Henryk Sienkiewicz, a későbbi Nobel-díjas, aki orvosi javaslatra torokbajára keresett gyógyírt. Élményeiről írásaiban is beszámolt. Rabul ejtették a babérligetek, a pálmafák, a ciprusok, és a smaragdzöldbe hajló nagy kékség. A világnagyságok között említhető az orosz drámaíró Csehov, továbbá James Joyce ír költő, író és kritikus. A feljegyzések szerint titokban, dr. Jerženkijevič álnéven az orosz forradalmár, Vlagyimir Iljics Lenin is ide vetődött. Nem kellett viszont rejtőzködnie a mi Jókai Mórunknak, aki 1902–1903 telén pihent a klimatikus gyógyhelyen. Neve egy tengeri gőzhajóra is felkerült. Fiumében sok barátra és tisztelőre tett szert, az ő élményei is visszaköszönnek regényeiben. Követte őt több magyar költő, író – Mikszáth Kálmán, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc, Márai Sándor, Szabó Lőrinc, Zilahi Lajos. Érzelmes utazás címmel memoárban számolt be adriai élményeiről a kanizsai születésű, akkor már Párizsban élő Fejtő Ferenc, aki elragadtatással ír a monarchiabeli szállodákról, amelyek a belle époque (kiejtése: bellepok) életérzésre emlékeztették. A híres vendégek sorát gyarapította és karmesterként fellépett a színpadon az operett műfaj két jelese, a mesés életkedv zenei megtestesítői, Kálmán Imre és Lehár Ferenc. 

Jöttek a helyi nagyságok is. Az irodalmi Nobel-díjas, jugoszláv Ivo Andrić, s az ő antipódja (ellenpólusa), a horvát írófejedelem Miroslav Krle­ža. Az a Krleža, aki regényeiben és drámáiban mindvégig keményen ostorozta a monarchia­beli állapotokat, ám úgy néz ki, idővel meglágyult a szíve, s nem átallotta élvezni az egykoron emelt szállodák szolgáltatásait. (Nem hazudtolta meg költői szlogenjét, amely szerint „az élet nem más, mint poén nélküli vers”.) Abbáziában lépcsősor őrzi emlékét, sőt szobrot is állítottak neki a Tito marsallról elnevezett sétányon.