A Jóisten nem hagyja, hogy elvesszünk, mondja Csókay

Határozottan vallja, hogy tehetetlen lett volna mély istenhit nélkül. Prima-díjas, a főváros díszpolgára, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjének kitüntetettje: ám mindez nem óvja meg attól, hogy támadják azok, akik szemében szálka keresztény hite. Kedden Kű Lajossal, az Aranycsapat Alapítvány vezetőjével Székesfehérváron járt, ahol ő is meghajtotta fejét a helsinki olimpia tiszteletére emelt emlékmű mellett. 

– Főorvos úr, mi adta az alkalmat székesfehérvári látogatásának? 
– Kű Lajos barátom egy csodálatos emlékműhöz hívott el, amely a helsinki olimpia dicsőségére készült és Melocco Miklós alkotása: tizenhat aranyérmet nyert akkor, 1952-ben a magyar csapat. Minap ünnepeltük a Himnusz születésének kétszázadik évfordulóját. Az olimpiai győzelmek, a Himnusz és a magyarság, e három mélységesen összefügg, valahogyan mindhárom a Jóisten erőterében keletkezett és létezik. Zsuffa Tünde írónőtől szeretnék idézni néhány gondolatot. (Zsuffa Tünde Pusztaszabolcson nőtt fel, testvére, Erzsébet a település polgármestere – a szerk.) 

„Amikor a Himnuszunkat halljuk egy olimpiai győzelemnél, az ugyanúgy belevésődik a lelkünkbe, mint amit egykor őseink érezhettek. Helsinkiben tizenhatszor csendült fel: ez nem csupán egy vers, egy dallam, ez mindennél több, ez a magyar lélekből felszakadó imádságunk, az összetartozás egysége, remény a reménytelenségben, egy cseppnyi haza a hontalanságban, tisztelgés a hősök és ősök előtt, felelősségérzet a nemzetért, de mindenekelőtt büszkeség a létünkért, a múltért, a megpróbáltatásokért, a helytállásért. ’Isten, áldd meg a magyart’: ezeknek a szavaknak súlya van, értelme nem múlik el, elpusztíthatatlan. És minden alkalommal, amikor egy csodálatos sportgyőzelem születik az olimpián, amikor ezt halljuk, ezek az érzések jönnek föl az embernek a szívéből. És bizony olyanok zengték ezt az elmúlt évszázadokban utcákon, pincékben, börtönök mélyén, siralomházban, temetőben, jeltelen sírok mellett, rádióban, tömeg­gyűléseken, a sportcsarnokokban és a sportversenyek után templomokban, emigrációban, akik egy percig sem gondoltak arra, hogy akár a történelem részei, formálói lehetnek. Pedig azok voltak, azokká váltak olimpikonjaink, győzteseink.” 

Sokszor találkoztam én is velük és bizony sokszor látta az ember őket sírni, elérzékenyülni, és ez mindannyiunk számára egy óriási erő, óriási példa. Az emberi élet célja az, hogy minél közelebb kerüljön Istenhez. Ez sokszor nem direktben történik meg, hanem olyan utakon, amelyben benne van a nemzet, a haza, és ezt az utat roppant erősen tudja szolgálni a sport, mert megnyilvánul benne a magyarságunk, a nemzetünk mélységes szeretete és tisztelete.

– Éppen ezeket a legszentebb érzéseinket támadják Nyugat-Európában. Orbán Viktor miniszterelnök a magyar kultúra napján elmondott ünnepi beszéde is nagyrészt erről szólt. Ön szerint miként kell ellenállnunk? Jó úton járunk, vagy még jobban össze kell, hogy szorítsuk az öklünket? 
– Az út egyértelmű, mert Jézus jelenlétében lehetetlen, hogy ne sikerüljön az ellenállás, mert Jézus a nemzetet szentségre emelte azzal, hogy megvallotta saját nemzethez tartozását. Kimondta: az a nemzet, amelyik meghasonlik önmagával, elpusztul! Ez le van írva az evangéliumban, ezért nem szabad meghasonlani önmagunkban. A sportnak a csodálatos közösségi élményével, amely nem csak a játék során valósul meg, hanem akkor is, amikor egymásért és a sikerekért drukkolunk sportszerűen, közelebb jutunk a Jóistenhez, aki nem hagyja, hogy mi elvesszünk. 

– Ön egyszer arról beszélt, hogy Európa azzal, hogy elvesztette keresztény hitét, egyben elveszítette az immunitását is. Hogy értette ezt? 
– Pontosan így van. Amikor az ember elveszti a Jézus-hitét, az immunrendszerét veszíti el, mert nem tud ellenállni azoknak a démonoknak, amelyek rátelepszenek az érzéseire: kísértéseknek nevezzük azokat. Aztán az ember elhajlik, rosszá válik, pedig az ember eredendően jónak van teremtve. Ez egy olyan lelki immunrendszer, amit csak a kereszténységből tudunk meríteni. Önmagunkban jóra vagyunk teremtve, de az ember egyedül elesik, ha nem kapaszkodik felfelé, a Jóisten felé, a család felé, és ha nem kapaszkodik a hazájába. Ezt segíti a sport, ezt segítik az olimpiai győzelmek is. Csodálatos volt abban a borzalmas Rákosi-időkben a magyarságnak az a tizenhat helsinki aranyérem. 

– A minap elhangzott miniszterelnöki beszédben szerepelt egy gondolat, hogy a magyar sors olyan, mint a szív: hol kitágul, hol összehúzódik. Orbán Viktor szerint most az összehúzódás fázisában vagyunk. Egyetért ezzel? 
– A példa jó, de azért azt tudni kell, hogy van egy szabad akarat, és a sorsunkat mi irányítjuk. Téphet minket a balsors, de attól a víg esztendők mindig törvényszerűen jönnek, ha szabad akaratunkkal kitartunk a bennünk élő Názáreti Jézus mellett. Aki nemcsak bennünk él, hanem azáltal, hogy bennünk él, a nemzetünkben is él. Mellette kell kitartani, és ez mindenhez megadja az erőt és a félelem-nélküliséget. Szerintem a magyarság azért tudott túlélni, mert képes volt az ellenség-szeretetre. Nem a bugyuta ellenség-szeretetre, az ostobaságra gondolok, hanem arra, hogy képes volt a megbocsátásban élő ellenség-szeretetre. Ez a kereszténység legnagyobb tűzpróbája: Jézus Nagypénteken nem száll le a keresztről, nem veri össze a farizeusokat és azokat, akik őt megfeszítették, hanem bízik a Mennyei Atyában és jött a feltámadás. Ha megtartjuk ezt a hozzáállást mi, magyar emberek, akkor mindig fel fogunk támadni. 

– Hiszen minden vád ellenére befogadók vagyunk, erről szól a történelmünk. 
– És mégis itt vagyunk a hatalmas szláv, vagy már nem is tudom milyen tengerben teljesen egyedülálló nyelvezettel. Isten már nem választ népet, hiszen annak idején kiválasztotta a zsidóságot, amíg el nem jött a Megváltó a földre. Most már a nép választja az Istent. A magyarság előbb-utóbb mindig kiharcolja, hogy a Názáreti Jézust választja. 

– Egy barátommal beszélgettem minap, akinek a fiát operálták, és azt mondta, tudta, hogy ő nem lehet ott a műtőasztal mellett, Jézus azonban igen. Ön mellett is ott állt már? 
– Ez megtörtént, ezt én is éreztem, a legjobban a sziámi ikrek szétválasztásánál. De érzem máskor is a nehéz műtéteknél. Ugyanúgy, ahogyan egy versenyző kéri magában az Úrjézus segítségét, amikor egy nagy stresszhelyzetbe kerül és nem szabad, hogy eljusson a distresszig. Előbbi segíti, utóbbi azonban blokkolja a gondolkodást és a kreativitást. Idegrendszeri szinten is, ezt már kimutatták a kutatók. 

– Az élet sok területén támadásoknak teszi ki magát az, aki nyíltan felvállalja keresztény hitét. Ezt ön is tapasztalja? 
– Persze, hogy érzékelem ezt, de például a sportban is tetten érhető. Emlékszem, mi történt, amikor Nagy Tímea olimpiai bajnokságot nyert és szépen megvallotta a hitét, mint ahogyan korábban megvallotta Puskás is. Láthattuk ezt egy egészen fiatal sportoló esetében, mint például megtörtént a műkorcsolyázó Berei Pepé-vel, aki a nemzetközi kűrjeit Mel Gibson Passió című filmjének zenéjére adja elő, miközben a jelmeze Krisztus sebeit idézi. Hatalmas erő kell ehhez, mert persze ütik-vágják, nagyon nehéz az útja. 

– A hite, vagy a szakmai kihívás vezette az afrikai missziók felé? 
– Medjugorjéban tartottam egy tanúságtételt a kisfiam halálával kapcsolatban, arról beszéltem, miként segített az Úrjézus abban, hogy mindezt túléljem. Ott találkoztam egy nigériai atyával, aki azt mondta, nagyon tetszett neki, amit tőlem hallott, majd együtt imádkoztunk. Azt kell kijelentenem, hogy a Szűzanya sugallatára indult el a nigériai misszió, és már kilencedik alkalommal jártam ott novemberben. Nagyon nehéz körülmények között dolgozunk, de a Jóisten valahogy mindig úrrá lesz a helyzeten és megsegít minket a műtétek során. Igazi sportteljesítmény ott, a negyven fokban helytállni. 

– Szokott imádkozni műtét közben? 
– Szüntelenül. A kisfiam halála kapcsán tanultam meg a Jézus-imát. A Jézus-ima egyszerű, végül már kilégzésre mondod, hogy „Jézus”, belégzésre, hogy „Krisztus”, és ezzel olyan lelki mélységbe jutsz, hogy ha nem is tisztán, de homályosan meghallod Krisztus hangját, aki az igazság. De nem csak hitigazságokat mond, hanem a tudománynak is a birtokosa. Hiszen a tudományt nem az ember teremtette, hanem az Isten. Az ember közreműködik abban, hogy a tudományból legyen valami. Azt szoktam mondani, hogy a C-vitamin megvolt már Szentgyörgyi Albert előtt is, Szentgyörgyi megismerte és közreadta: valahogy így történt. 

– Előadásai során miként tapasztalja, fogékony a fiatal hallgatóság a gondolataira? 
– Gyakran járok középiskolákba, ahol a fiatalok logikusan gondolkodnak. Ha tudok példát vinni, be tudom bizonyítani az igazamat, elmondani, hogy az én életemet miként segítette a Názáreti Jézus. Mi voltam előtte, mi lettem utána? Mit nem tudtam ellőtte, mit tudtam utána? Szerintem a fiatalokat még meg lehet győzni, a felnőtteket legfeljebb már csak elgondolkodtatni lehet, ezért a fiatalokban van a reményünk, mert ők könnyen elfogadják a logikus érvelést. Az egész evangélium, Jézus születése, a kereszthalál és a feltámadás történelmi tény. Nem is tudom, mit nem lehet ezen elhinni? Miért hisszük el, hogy élt valaha Platón, Nagy Sándor, Petőfi Sándor? Látták, hallották, továbbadták ­– ettől lett történelmi tény. Ugyanígy terjedt az evangélium is, az egész megváltói történet, miért nem lehet ezt elhinni? Egy fiatal könnyebben elfogadja ennek a valóságát, mint adott esetben egy felnőtt, aki már sok méreggel van átitatva. A Sátán az, aki nem akarja, hogy higgyünk. 

– Akkor elfogadja a miniszterelnök beszédében a hasonlatot a szívről? Hogy olyan, mint a magyar sors: tágul, majd összehúzódik? 
– Jó, legyen… Azzal a kiegészítéssel, hogy aki felismeri a benne élő Krisztust, annak mindig tág a szíve. 
(Forrás: feol.hu)